Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-16 / 3. szám

103 96 vővel isteni kegyelem adományait közlik. A gyermek a keresztség által az eredendő vétektől megtisztittatik, a btint eltörli a gyónás és felmentés, a kárhozatot elforditja az utolsó kenet. Igaz, a kérdésre, hogy a gondolkodás igazolja-e e tant, bizony ára egyikünk sem adna igenlő feleletet, de azért nem elégitheti-e ki e tan a sziv, bizonyos szükségletét a fejlődés bizonyos pontján ? Nincse sztikségök a kevésbé fejlődteknek arra, hogy kedélynyugalmok alapját valami rajtok kivül állóban keressék, főleg valami olyanban, mi az érzékekhez is szól ? Bizonyára jobb ha ilyenre nincs szükségünk, s teljesen megelégszünk azon saját gondolkodásunk és tapasztalatunk által megerősitett meggyőződéssel, hogy egyedül a jó a valósággal létező, s ezért egyedül csak ez juthat diadalra. De milyen kevesen vannak még, kikben már elég erővel él ezen meggyőződés, hogy őket a bűntudat mardosásain felül emelje ? Különben honnan volna az, hogy a protestánsok legnagyobb része is oly nehezen tud megválni azon hittől, hogy Jézus engesztelő halálában érte örökre elégtétetett, hacsak nem azon érzetből, melynek valami kivül állóra van szüksége, a mi kezeskedjék isten bűnbocsátó kegyelméről! Arra, hogy megnyughassanak, többre van szükségök , mint a mit az ingadozó hitök bizalma adhatna; szükségök van hinni azt, hogy az köztök és isten között kicsinált dolog, s e hit biztosságát Jézus érettök is hozott áldozatában keresik. Ugyanezen szükségletet elégiti ki a katholicismus sacramentumaival. Ha a sacramentum ki van szolgáltatva, ugy a dolog be van fejezve, a nyugtalanságnak vagy kételynek nincs többé helye. Igaz, hogy itt azon veszedelem fenyeget, hogy az ember aztán egészen belenyugszik csak ezen külsőlegesbe, s feledi, hogy ennek bizonyos oly kedélyállapot kell hogy megfeleljen, mely egyedül képes megadni a külsőlegesnek becsét. De nein a papon áll-e - - ha ugyan ez becsületes ember — megelőzni a rosz következményeket az által, hogy megvonja a sacramentumot mig azon kedélyállapotot fel nem leli, s ott, a hol kiszolgáltatja, ott mindenek felett a kegyelem erkölcsi feltételeire figyelmeztessen. Mindennel lehet visszaélni, de tagadhatlan az, hogy a sacramentum kegyes használata a katholikusnál igenis alkalmas segédeszköz lehet az erkölcsi ruganyosság élénken tartására. Ki nem érzé közülünk gyakran, mily mély benyomást tehet a katholikus istenitisztelet minden fogékony kedélyre? Sohasem hagyott engem megindulás nélkül azon megható perc, midőn a pap a miseáldozatot felemeli és a tömeg, mintegy az isten közelségének érzetében leborult. — Aztán az egész isteni tisztelet, amely a beavatottak előtt a legkisebb részleteiben is gazdag gyönyörű jelképekben, az egyszerű nép előtt is, mely abból mit sem ért, egy egészen különös, s a mindennapitól teljesen különböző világot tár fel. Vájjon ezen egyszerű népre nézve egy protestáns prédikáció alkalmasabb eszköz volna-e magasabb iránti érzéket felébreszteni ? Az érzéki állhat alantabb mint a tisztán szellemi, a jelkép alantabb mint a fogalom, de azért az érzékinek is megvan a maga joga, s a jelkép sokakra nézve az egyedüli eszköz, mely által a fogalmat megközelíthetik. Mi protestánsok tisztább fogalmakkal dicsekedhetünk, mint melyeket a katholicismus tanit követőinek. De sok tekintetben a katholikus bátran hasonlíthatja össze vallását a miénkkel. Mindenek felett az egyházi és társadalmi élet közötti viszonyra nézve. Nálok az egyház sokkal inkább a barátságos vezér, a mely az embert életútján első lépésétől az utolsóig kiséri és támogatja. Ez a gyermeket a keresztség által oltalmába veszi, s minden korra nézve megvannak sajátságos intézményei, a melyek szeretetét a vallás iránt táplálják s élénken tartják benne azon tudatot, hogy azon nagy társasághoz tartozik, melyet a végetlen jóság legjobb adományaival halmozott el. Nem szép dolog-e egész életen át igy egy gyöngéd anya keblén fekünni, minden kegyesekkel magunkat összeköttetésben érezhetni, egy keresztségben, egy hitben egy reményben ? Mi protestáns individuálisták, mi inkább tudunk önmagunkra állani, önmagunkra gondolkodni és határozni ; de mégis nem igaz-e, hogy e mellett gyakran nagyon is elhagyatottaknak, nagyon egyedül állóknak érezzük magunkat, és hogy vannak percek, melyekben egy barátságos kéz, milyent az anyaegyház nyújt gyermekeinek, valóságos enyhítésünkre szolgálna ? Mindezekkel bizonyára nem azt akarom állítani, hogy én a hatholicizmust kitiinőbbnek tartanám a mi hitvallomásunknál. Tudna bár végetlenül többet adni mint az, mit én nevezék, igen drága árnak tartanám, ha azt a mit ad, a mi pedig elkerülhetetlen, egyéni szabadságomról való lemondással kellene megvásárolnom. De azért ismételhetem, hogy a katolicismus szép vallás s hozzá tehetem azon kérdést: miért ne lennének meg e vallásnak köztünk is folytonosan hívei? És ha találhat ilyeket közöttünk, mennyivel inkább még azon népek között, kiket eredeti termettségök örökre fogékonytalanná tesz a Protestantismus iránt. Az intellectualismus, a mely mindenféle protestáns hitvallásnak még a modernekének is sajátja, átplántáltathatik ugyan mesterségesen délre, de ott, természetes, életerős virágzásra nem juthat. A népek nagy családfáján a katholicismusnak is megvan saját ága. — Hadd tartsa is meg azt! Hadd gazdagítsa azt áldásaival, bár tévedéseivel bizonyára gyakran félre is fogja vezetni. Az áldás mindig nagyobb lesz mint a tévedés, s a kegyes sziv ott is mint nálunk, felfogja találni azt, mire szüksége van: az erőt, az örömet, a vigasztalást. Lehetne bár ez végső szavunk a katholicismusról! De, fájdalom! ezen szép oldala mellett egy más oldala is van, melynek szemlélete egészen más gondolatokra fog vezetni. A katolicismus nem csak vallás, hanem intézmény is,- még pedig a tekintély intézménye. A tekintély elvére van épitve az egész egyház. Minden isten helytartójának főhatalmától függ, s ezen főpontból áramlik át a tekin-