Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-07-31 / 30. szám

378 f 103 dékból is, de természeti gyarlóságból csak ugyan oly vétkeket cselekesztek, melyekből, ha idvezülni akartok, meg kell magatokat múlhatatlanul azokon való szives bánatotok után jobbítani ? Ezen kérdések már, ugy látszik, enyhültebbek és derültebb dogmai arcot mutatnak, mint a debreceniek, de szabad legyen kimondanom, oly hosszadalmasak és figyelemfárasztók, minél fogva én nem hihetem, hogy a kérdezettek közül csak néhány is találkoznék, a ki, midőn a kérdés végére értünk, megtudná mondani, hogy kezdődik az eleje, és még is igy tartozik felelni: én hiszem és vallom. Ezeket még egy kérdés alakú szent fogadás zárja be ezen szavakban : 4-er. Igéritek-é magatokat arra, hogy már ezután az istennek hozzátok járulandó munkás kegyelme és segedelme által minden indulataitokat, minden cselekedeteiteket, és a ti egész életeteket teljes tehetségeitek szerint megjobbítani igyekeztek? Itt eszembe jut a gyermekek elé irt amaz erkölcsi szabály: „Fogadást csak okosan tégy, ele aztán szódnak ura légy." Mert meg kell vallanunk,hogy ezen szent fogadás emberi gyarlóságunk szirtjein legtöbbnyire hajótörést szenved. De k ülönben a szent Írásban sem találunk fogadástételre kötelező szabályt, Hogy az ágendai kérdések hol és miker keletkeztek először, meg vallom nem tudom. De az evangéliumban nem olvassuk sehol, hogy Jézus az első szent vacsora alkalmával ily hitbeli kérdéseket intézett volna tanítványaihoz. Igaz,hogy későbben tanították a katekhumeniusokat, és meg is kérdezték őket; de vájjon nem épen ezt tesszük-e mi is a konfirmációban? Ha már most a való életet figyelemmel kisérjük, önként támadnak azon kérdések: Vájjon a fődolog lényegére tartozik, szükségesek, célra vezetők é ezen agendai kérdések ? Vájjon nevelik-e a hitet, emelik-e a buzgóságot ? Sajnáljuk, de nem felelhetünk igennel. Mert a gyülekezet legalább négyötöd része nem értve, s nem tanulmányozva a nagy fontosságú kérdések titokszerü mélységét, gondolat, és érzés nülktil gépszerüleg elmondja, mint megszokta: én hiszem és vallom; és vele épen az történik, a mi a gyermekekre nézve a „Miatyánk" és „Hiszek egy isten" sokszori elmondásával. Ide járul még egy figyelemre méltó körtilmény.Még mi fiatal korunkban egy köztiszteletben álló, fáradhatatlan, munkás tanárunktól hallgatván és tanulván a dogmatikát és az egész vallástudományt, szivünk, lelkünk rajta függött, mert nemesen ömlő előadása meggyőzött arról, hogy minden szava lelke mélyéből ered, és igy szeretve ét tisztelve őt, ugy szólánk vele, mint a hivő keresztyénvilág az apostolokkal. Elhittük, hogy annyi nappali és éjjeli munkásság után sem maga megcsalva nem volt, sem minket megcsalni nem akart. Oh de azóta az idők sokat változtak, a szabad vizsgálódás nyomán más irány, más nézetek fejlettek ki. Főiskoláinkban a hittani magyarázat a bölcsészet visszatarthatlan fejlődésével együtt haladva, jó messzire eltért a régibb orthodoxiától. És most már könnyű elképzelni, minő sajátságos lélekállapotba jut az ifjú lelkész, az ujabbkor szabad szellemit növendéke, a midőn vallási nézete eltért a régi kérdésekben felmerülő nagy jelentésű szavaktól és tételektől, és még is neki kell a nép előtt „belső meggyőződéséből" mondani: én hiszem és vallom, és igy ön magával ellenkezésbe jőni, vagy nem igazán vallani. Mind ezekből azt következtetjük hogy könyörögjön s imádkozzék a prédikátor őszinte lelki buzgósággal, tárgya méltóságához illőleg; legyen imája lelke legmélyebb gondolataiból, szive legnemesebb érzelmeiből csergedező; beszéde pedig Jézusnak és apostolainak szellemétől áthatva. Igy elkészítvén hallgatói szivét s lelkét a szent vacsora élvezésére, a kérdések üdvösségünk kára nélkül bízvást elmaradhatnak. Sz ISKOLAÜGY. A pesti vakok intézete és a gazdaszszonyok árvaháza vizsgája. Nt. szerkesztő ur! Bocsánatot kérek, hogy a három csillagu pesti levelező ur elől elszedem az epret és helyette én tudósítom a prot. közönséget. — Először is lehetetlen csudálkozásomat ki nem fejeznem azon, hogy a három csillagos levelező urat, ki mindenütt, hol vallásról, belső missiói működésről, mely egyházunkat közelebbről érdekli, mindenütt ott szokott lenni, most nem láttam ott,hol pedig igazán szeiettem volna látni. Őt mondhatom, szerettem volna látni s arcáról leolvasni az örömet, belső meghatottságot, melyet annyiszor volt alkalmam tapasztalni. Tegnap volt a vizsgám a vakok intézetében, hol ha jól emlékezem 38 gyermek volt összesen, ezek között 9 reformált vallású. — Kilenc órakor vette kezdetét az innepély a lövölde nagy termében, mely zsúfolásig telt meg hallgató közönséggel. Az őszinte részvét, a tiszta keresztyéni szeretet gyüjté össze a hallgatóságot, és nt. ur! amint e szerencsétlen gyermekek, fiuk és leánykák gyönyörű quartetbe dicsérték és magasztalták isten nagy nevét, az énekben lévő roppant mély érzés oly hatást gyakorolt a közönségre, hogy hangos zokogásba tört ki. — Elhangzott az ének, utána jött a gyermekek fohásza, erről nem szólok, mert azt tudja tán mindenki, hogy a vaknál imádkozni buzgóbban senki nem tud, mivel mindig belvilágával küzd. Beöthy alispán ur csinos megnyitó beszéde után jött a mi szerepünk is. Először is a róm. kath. vallástanár ur kérdezgető hitsorsosait, s meg kell vallanom, oly óvatos volt minden kérdése, s annyira nem viselte magán felekezetének jellegét,hogy csudálkoztam rajta. Utána kérdeztem én az én hitsorsosimat. Végre a vallásból kérdezte a fiu és leánygyermekeket a kedélyes izraelita hitelemző.