Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-16 / 3. szám

103 92 A zsinat mult heti viselt dolgairól keveset mondhatok. Január 6-án megtartották a 2-ik innepélyes ülést, de semmit nem végezhettek benne, mert a congregatiók az előmunkálatokkal nem készültek el. Hogy azonban mégis tegyenek valamit, újra megeskették a püspököket. Szegények, nem nagyon bizhatnak bennök, hogy annyiszor esketik! Ilire jár, hogy Stroszmayer horvátországi püspök ellen merényletet kisérlettek meg, de többen segitségére jővén, nem sikerült, s a cinkosok elmenekültek. Nem tudom igaz-e, de azt tudom, hogy Sarpi ellen is, ki a tridenti zsinat történetét h i v e n megirta, hasonló argumentummal akartak demonstrálni. „Ismerem a római argumentumot" — mondá a jeles történész, midőn Velence utcáján a gyilkok döfése alatt összerogyott. Legújabb hir, hogy az esztergomi érsek is határozottan a jezsuita párthoz állott. Kit lepne meg ez közülünk? ! Különben Róma kifogyhatatlan az innepélyességekből. Ezekkel akarják az ellenzéki püspököket megszeliditni. Ezeknek számát a „M—Á" is száz és egynehányra teszi, tehát hitelesnek tarthatjuk azon tudósitást, hogy 200-an vannak. A zsinati atyák összes száma felül haladja az ezeret. Ilyen népes zsinat még soha sem volt. Anastasius. KÜLFÖLD] EGYHÁZ és ISKOLA. Egy holland tudós a romai zsinatról. T. szerkesztő ur! Jelenleg, midőn minden a dolgok mélyébe behatolni tudó elme méltó figyelemmel nézi a Rómában összeült zsinatot, gondolom nem lesz érdektelen az ép oly méltányos, mint kitűnő tudós leidai tanár Rauwenhoffnak a zsinat megnyitása napján nagy számú hallgatóság előtt tartott beszédét közölni. Azért bátorkodom itt lehető hű fordításban beküldeni. N. Enyed, 1870 jan. 4-én. Dr. Kovács Ödön. A katholicismus és ultramont an i s m u s. Mint az egyének, ugy az emberiség élete is gazdag csalódásokban. Meghiusult remények, be nem telt kívánságok, — a történelem majd mindenik lapján feltalálhatók ezek ; miként saját életünkből is alig telik el egy nap, melyen saját tapasztalatunkból ne ismernők őket. Önkéntelenül e gondolatok jutnak eszünkbe, ha korunkat összehasonlítjuk azon illusiokkal, melyeket mintegy száz év előtt a jövőről alkotának. Azon napokban, midőn Nagy Fridrik által az „Aufklärung" trónra ültettetett, midőn a Josephinismus a katholikus országoknak polgári és állami szabadságot ajándékozott, midőn maga Róma mondá ki az anathemát a jezuitismusra ; midőn a rajnai főpapság a pseüdo-izidori elvek ellen támadott ellentétjeiére állt; midőn egy Dalberg, Wessenberg szeretetteljes türelmet hirdetének a másként gondolkozókkal szemben, s egy Jahn és Hug versenyeztek a protestánsokkal a theologiai tudományok szabad kutatásában : ki gondolhatta volna akkor, hogy még a 19-ik század közepe után is Európa minden államai izgatottságban fognak tartatni, a szabad fejlődés megakadályoztatik s a béke újra meg újra veszélyeztetik a felekezeti különbség, az ultramontanismus és a modern miveltség közötti harc által! Mennyire meghiúsultak azon álmok az általános népfejlődésről, az egyén lelkiismeretének tiszteletéről a türelemről s testvériségről! . . . A politikai visszahatás mellett egyházi visszahatás is támadt Európában, mely a különböző hitet, sőt gyakran ugyanazon hitvallomásuak között a különböző hit színezetet is végetlen zavarok forrásává teszi. Még egyszer ugy látszott, hogy a népek kifáradva a papok és fejedelmek önkénye alatt, elidegenithetlen önigazgatási jogukat vissza akarák szerezni, — de mit hozott a 48-ki forradalom is egyebet, mint a rabszolgaság uj megszilárdítását az egyház és korona érdekében ? Pio-Nono a jezsuiták védője és pártfogója lett, Francziaország a bonapartizmus pálcája alatt görnyedt, Poroszország királya maga tevé fel „par droit divin" a koronát fejére, Ausztria concordatumért adta el gyermeket a pápának, és a nép hóhérait munkája gyümölcsével és saját gyermekeivel fizeté, kik évenként a hadseregbe hurcoltatának. Ne alkossunk ábrándképeket a mivelt Európa állapotáról ! A visszahatás még teljes erejében van. Igaz ugyan, hogy a kor kívánsága szerint a szabadelvüség köpenyébe burkolózik s a régi fennhéjázó hang helyett a nép érdekei feletti gondoskodást fitogtatja, de épen azért kétszeresen veszélyes, s annál aggodalmasabban les minden alkalmat, hogy a népszabadságot elfojthassa. Mint a politikában, ugy van az egyházi téren is. Azon törekvéssel szemben, hogy a theologiát a tiszta tudomány magaslatára emeljük és a vallásos tudatot az uj-kor gondolkodásával kibékítsük, itt az ultramontanismus, ott az orthodoxismus emeli fel hatalmát s a népeket továbbra is a dogmák és külsőség jármai alatt akarják tartani, elölve a szellem szabad életét. Valószínűleg nemsokára a katholikus világnak meg kell hajolni a római zsinat határozata előtt, mely a pápa személyes csalhatatlanságát hitcikké emelendi. Reánk, kik a vallás dolgában minden tekintély alól felszabadultunk, mily különös benyomást tesz, látni, hogy a keresztyénség nagyobb része összemüködik arra, hogy egy oly elméletet kerekítsen ki, mely által egy embernek akkora tekintély tulajdoníttatik, hogy ez őt embertársai között isteni rangra emeli. Ránk nézve teljesen lehetetlen olyan gondolkodásba helyezni magunkat, a milyen szükséges arra, hogy egy ily hitcikket a meggyőződés legkisebb árnyékával is elfogadjunk, annyival kevésbé, hogy higyjük, miszerint azt büntetlenül kétségbe vonni sem lehet. Nem csuda, hogy sokan az egész zsinatot minden lehető határozataival együtt nem tartják