Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-06-19 / 24. szám

. 757 758 resztül, a diófák árnya alatt, a pacsirta zengése mellett keskeny gyalog utón, itt, ott egy-egy begyepesedett árok által átszelve, hogy az isten házába men jünk. Kégi édes emlékeim .jöttek vissza ; az a reggel, az a dolog ugy hasonlított egy másik naphoz, a mikor egy nemes, boldog idegen nép között, egy áldott csa Iád szeretett tagjaival — a kis gyermektől fogva a szolgáló cselédig — mentünk, zöld réteken keresztül a másfél mértföldnyire fekvő falu templomába, a, tengerparti villából, vidáman, nyájasan, szeretve — mint a ki isten házába megy. Lehet-e az ember boldogabb, mint mikor imádkozni megy azokkal együtt a kiket szeret, ha ez imádkozásnak szükségét érzi? A szomszéd lakházból is akkor indult ki egy vidám gyermek-csoport, szépen öltözött szép leánykái a legkisebb fecsegőtől fel addig, a ki már csak félig gyermek s félig eladó leány, nevetve, ugrándozva, virágokat tépve mentek a hegyek közé játszani, koszorut kötni. Midőn a faluba beértünk, már szólottak a harangok, s a nép szállingózott a kis templom felé. Annyi időnk ínég volt! hogy a paplakra egy pillanatra beszólhattunk. Mind az iskola, mind a paplak elég tisztességesen néztek ki, legalább jó kerítése volt mind kettőnek;a falak tiszták, az épület elég jó karban, s jól esett a szemnek az épületre hajló fák zöld lombozatjáu megpihenni. Az udvaron,a kerítés mellett egy feketébe öltözött magas vékony fiatal ember szemlélődött; láttam a képen, hogy legátus, s csakugyan ott is volt később a karban hivatalos helyén a rector mellett. A lelkészt tanuló-szobájában találtuk,a templomba indulásra készen ; becsületes, szíves ember, inkább fiatal, mint öreg, s rögtön bemutatott egyet azon kincseiből, melyek a kálvinista papoknak rendesen egyedüli gazdagságát szokták képezni : a gyermekből. Annyi bizonyos, hogy papjaink e részben betöltik állampolgári kötelességeiket. Hála istennek ! Fajunk szaporodására ugyan csak szükség van, s minden jóravaló tag léte nyereség a nemzetre nézve. Azután ismerek kálvinista lelkészi családokat, a hol a gyöngédség, szeretet— a melyeknek oly nagy szerepe van a nevelésben,sokkal nagyobb mértékben magvan, mint sok palotában. A paplaktól a templom csak két lépés, s a bírák széke épen elég nagy volt arra,hogy tele üljük, biró uraméknak bizonyosan nem kis bámulatára! kis templom volt, egyszerű, nem U szép, de volt egy jól eső dolog benne : a tisztaság. A legfelső ablak-fióktól a szerény padozatig vagy zsámoly székekig tiszta volt minden. Kicsiny de ízletes szószék a falra füg gesztve,mint valamely fecskefészek, s a parány kis urasztal, bársony kendővel szépen leterítve. Ha az elfáradt vándorló Jézus oda betévedt volna, elég otthonosan ülhetett volna le a szeretet vendégsége mellé, hogy kiossza azt a népnek még egyszer, mint hajdan, valamikor.Eszembe jutott az ások törött ablak,poros szék, esőtől végig folyt fal, csonka táblák és padok, levert, befirkált, tenyérrel bemaszatolt fal, a melye ket protestáns templomainkban már annyira megszok tam, hogy szintén roszul esik nélkülözni. .'Nem, ezt még sem —- hanem hogy a kivétel mindig jól esik, az már igaz. Körülnéztem a gyülekezetekben ; ez már nem vált épülésemre. Satnyább, rútabb, betegesebbb kinézésű népet, mint enuek kivált a női része, rég láttam. Nem volt, közöttük egyetlen szép arc, a betegség ott ült mindenik szemében. Ne mondjátok azt, hogy a szépség nem lényeges dolog a népnél, minden embernél az; a boldogságnak ártatlanságnak, tiszta léleknek jele az arcon , egyik célja a mivelődésnek ; egy bizonyos korban egy az egészséggel. A fiatal kor már termé szeténél fogva szép: az erő, a pezsgés, az élet, a vágyak — és a bűntelen ártatlanság az arcra festve —mindezek szépek. Fajunkban erősen meg van e vonás, s a hol szembetünőleg hiányzik, rumiásnak a jele. A lelkész ur azután felvilágosított, miért neiu szépek az asszonyok. Közel van Pest. A legnagyobb részük ott éli le életének egy jelentékeny részét kofálkodásban. Az eredmény az, hogy a halottak száma rendesen haladni szokta a szülöttekét. Ez mélyen elszomorító jelenség. S ez nem csak ezen helységnél van igy : tractusok jelentéseiben olvastam ugyanazt a tényt. S a baj ellen még csak orvosságot sem kisértünk meg, pedig lehetne. Ha igy szaporodik és erősödik fajunk, nem tudom a magyar faj hogyan lehessen domináló. Lelkészeink tudják a baj okát. Szeretnek azzal dicsekedni, hogy fajukat, nemzetüket szeretik. Vájjon nem lenne-e az elég érdemes dolog fáradságra, ha ezt az iszonyatos bajt gyökerében megtámadnák, és igyekeznének kiirtani, oktatással, felvilágosítással, szigorral ha kell. Én azt hiszem igen. Mert nem csak abban a kis helységben állanak igy a dolgok; épen a magyar faj legtisztább lakó-helyein pusztítja magát a faj, vétkes eszveszett