Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-05-29 / 21. szám

E mély igazságot szem elől tévesztik a keresztyének. A családban és iskolában uralkodó élet a mester nem a tan, a dogma, a vallás tétel. Az életet szabályozó legmélyebb vallásos érzület feltalálható minden hitfelekezetnél ; minden hitfelekezet hivei közt voltak s vannak igazán vallásos emberek. Sőt többet mondunk, minél kevésbé szorul az ember vallásos érzületének ébresztése végett a dogmákra, annál magasabban áll. A kinek, hogy vallásosan érezhessen és cselekedhessék, előbb a szent háromságot, Krisztus csodáit, halálát és feltámadását, Isten anyját, szenteket, vértanukat, ördögöt és poklot kell képzelnie, sokkal távolabb áll az igaz vallásosságtól, mint egy Vanini, kit egy szalmaszál is képes vallásos hangulatba hozni. Ezért nem tulajdonithat a paedagogica a gyermek tanitásnál semmi becset a formulázott vallástételeknek s törekszik azon vallásos érzület után, mely nem függ bizonyos dogmáktól. A paedagogus vallásosságból ellenzi a dogmaticus vallástanitást. Minden változatlannak nyilatkoztatott dogma halálos sebet ejt az igaz élő vallásosságon; minden uralkodás hit dolgában eltemeti azt; minden korai, idétlen tanitás és kényszer megcsonkitja, megbénítja az ifjú szellemet. Az éjszak-amerikaiak általános vallástanitásban részesitik különféle _hitfelekezetü gyermekeiket közösen az iskolában. Ezen világtapasztalt, az embert az életre nevelő népek a hitfelekezetekre bizzák — nem a vallásos nevelést,"' hanem a hitfelekezeti tanítást, ezt is nem az iskolában, hanem az iskolán kivül. Aki ily általános vallásos nevelés által veszélyeztetve hiszi a vallásosságot, az tanuljon a zsidóktól és éjszakamerikaiktól, tanuljon az élettől s a t. s a t." Csudálatos, hogy szerző itt oly melegen hivatkozik Amerikára, és még is a XX. szakaszban vitatja, hogy az iskola az állámé és feltűnőnek találja,hogy „az államnak, a melynek kötelessége biztosítani anyagi életünket és vagyonunkat, ne legyen célja és kötelessége polgárainak szellemi életét és vagyonát biztosítani." íme ilyen az egyoldalú elfogultság : megvakítja az elmétj hogy a legegyszerűbb igazságot sem látja. Elfogulatlan észszel lehetetlen be nem látni, hogy a szellemi javak oly természetűek, hogy azokat valamint tőlem senki el nem ragadhatja, ugy nekem senki nem is biztosithatja. Az állam biztosítása tehátaziskolára valamint általában a szellemi dolgokra nézve legfölebb abban állhat, hogy azokba nem avatkozva minden embernek e téren való teljes szabadságát megóvja. Én is óhajtom, hogy nálunk mostani viszonyaink között az állam mentül több gondot fordítson polgárainak szellemi mivelődésére ; de én ezt speciális körülményeink idővel elmúló exigentiájának, és nem a dolog lényegéből folyó szükségességnek állítom, mint Bánhegyi-Egyébiránt minél igazabbak B. urnák az idézett szakaszban kifejtett nézetei, annál világosabb, hogy tanügyünk jelenlegi állásában nálunk a vallástanitást legtöbb esetben másra nem is bizhatni, mint épen csak a papra. Maga annak megkülönböztetése, mi lényeges és maradandó a vallásban, s viszont mi az, ami annak formájához, külső megjelenéséhez tartozik, s ennélfogva változandó, a miveltség oly fokát föltételezi, melyre tanítóink közül minden századik sem jutott el, mig papjaink általában annyi képzettséggel még is bírnak, hogy a kellő forrásokra utalva, hamar megtanulhatják az ismeretközlés módszerét, és meggyőződhetnek a felöl, hogy a helyes tanmód szerint fejlesztett vallásos érzet és tiszta fogalmakkal gazdagodott elme, később a positiv vallási élvek befogadására is sokkal képesebb, mint akit mindjárt eleintén érthetetlen dogmák bemagolására szorítottak eszét és szivét pedig parlagon hagyták. Senki pedig kétségbe vonni nem fogja, hogy könynyebb az ismeretközlés módszerét megértetni olyannal, kinek van mit közölnie, s kinek esze különben is fegyelmezve van, mint ha nemegyedül módszert, hanem tudományt is kell tanítani, és — ami fő — tanulásra való kedvet is kell teremteni elparlagosodott, gondolkodáshoz nem szokott elmében. Vegyük hozzá még, hogy senkinek sem fekszik inkább érdekében, hogy a nép vallásosnak legyen nevelve, mint épen a papnak, kinek anyagi jólléte is jobbára attól függ, hogy a nép tisztelettel viseltetik-e a vallás és ennek szolgái iránt, vagy nem. Ismerem az ellenvetést, melyet erre tenni szoktak. Nem a vallás érdeke — mondják — fekszik a papoknak szivén, hanem a vallás szine alatt gyakorlandó hatalom, melyet a tömegek butítása, a tudatlanság örökítése által leginkább vélnek magoknak biztosithatni. Ki tagadhatja, hogy ^voltak idők, midőn e gálád játék nagyban űzetett s valóban, ha létezett valaha testület, mely a benne helyezett közbizalommal s az ebből folyó hatalommal való visszaélések miatt kiérdemelte, hogy a közvélemény ellene fordulva minden léptét gyanús szemmel nézze, iránta tartózkodó, óvakodó legyen, a papság bizonyára nagy mértékben olyan. Ámde, nem tény-e másfelől, hogy a papok zsarnokoskodásának mindig a társadalom bűnös gondtalansága volt az oka, mely a visszaélést mintegy provocálta ? Mikor a középkorban minden hatalmat és dicsőséget a kar erejében helyező emberiség az értelmi mivelődést és tudományt megvetette s a gondolkodást a papokra bizta, mi volt természetesebb, mint hogy ezek eszöket használni s a szellem felsőbbségét érvényesíteni oly módon kívánták, hogy az irányadó hatalmat magok részére mentül továbbra biztosítsák. S még is tagadhatatlan, hogy önérdekök ellenére is századokon keresztül a papok voltak a tudomány és miveltség terjesztői; játszottak az isteni tűzzel, mely elébb utóbb nagy ügyességgel összeszerzett hacalmi tőkéjöket felemesztendő vala. Az emberiség haladt, s mentül jobban megtanult eszével élni a közönség, a papság arra alapított hatalmi