Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-09 / 2. szám

103 52 tagadhatlan, hogy kitartás és ügyszeretet mellett igy is sokat lehetett kivinni, s dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy hazánkban a protestáns iskolák a legjobbak valának, még is be kell vallanunk, hogy minden törekvésünk mellett — összehasonlítván népnevelésünket az előrehaladottabbnemzetek műveltségével— vajmi keveset tettünk, mert keveset tehettünk. Itt az államnak kellett kezébe vennie a népnevelést, s midőn ezt tette, fölfogta célját, fölfogta hivatását. Az erkölcsi kényszernek a törvény által kimondott kötelezettség elvével kellett párulnia, s a népnevelés csakis igy lehet igazi, igy lehet valódi népnevelés. De változnia kellett magának a r endszernek, is mert a régi elavult rendszer mellett a legnagyobb buzgóság, türelem és ügyszeretet sem lenne képes a népnevelés fölvirágzását előmozdítani, legkevésbé pedig azt a kor színvonalára emelni. Uj alap, uj rendszer adatott népnevelésünknek s ez a tanítók szakképzettsége. Nem szükség ezt fejtegetni. Ha vak vezeti a vakot, mindketten a verembe esnek. S ha csekély fölfogásom szerint nem is helyeselhetem a népnevelési törvény azon határozatát, hogy a négy gymnasiumi osztályt végzettek — kik a legtöbb esetben még a helyesírásban sem jártasak eléggé — a tanitóképezdékbe fölvétetnek, honnét a három éves tanfolyam bevégzése s a kiállott szigorlat után kilépve tanítókká lehetnek, — s én legalább is azt kívánnám, hogy csakis a hatodik osztálynak sikeres befejezése után vétessenek fel a tanitóképezdékbe, tagadhatlan, hogy ezentúl öt vagy hat év múlva az eddigieknél jobb és szakavatottabb tanítókkal birandunk. Eddig tanítóink igen nagy része — tisztelet és becsület a kivételeknek, kik előtt mindig kalapot emelek, — különösen pedig a leánygyiilekezetekben vagy mesteremberekből állanak, mert a nyomorult tanítói fizetésből meg nem élhetvén, ha családjokat fentartáni akarják, mesterségöket is űzni kénytelenek, — vagy pedig olyanokból kerültek ki, kik vagy tanulni nem akartak s a harmadik vagy negyedik osztályból kilépve, tanítókká lettek) vagy pedig más állomásra szert nem tehetvén, ügyszeretet és szakképzettség nélkül a tanítói pályára léptek. Ezen hiányon akart a törvényhozás segíteni, midőn a 38-ik tcikk a szakképzettséget első és fő feltételnek nyilatkoztatta ki. E törvény a felekezetek iskolaügyének önálló rendelkezési jogát és szabadságát — liahogy azok a törvényszabta követeléseknek megfelelnek — biztosítva, a „viribus unitis" elvénél fogva oda irányul, hogy a szakképzettség mellett a felekezetiség nélküli iskolák életbeléptetése és a tanítási idő meghosszabbítása által a népnevelést a kor színvonalára emelje és a haza polgárait boldogulásokhoz biztosan közelebb vigye. Mert, ha igaz az, hogy „csak boldog népnek lehet boldog a fejedelme," ép oly igaz az is, hogy boldog csakis a fölvilágosult és müveit nép lehet. De ha a törvényhozás csakugyan komolyan azt akarja, hogy a népnevelési törvény necsak irott malaszt maradjon, hanem a nép életébe átmenve, annak vérévé és testévé váljék, ha a törvényben kifejtett intézkedéseket csakugyan komolyan valósítani akarja, egyről nem kellett, nem lett volna szabad megfeledkeznie, egyről , mi a törvény ezen intézkedéseinek és keresztülvitelének legnagyobb akadályát képezi. — Ez az egy pedig: a k a t h olikus egyháznak számtalan és különféle i n n e p e i. A népnevelési törvény legfőbb elve a községi vagyis közös iskolai rendszernek élet beléptetése,valósítása. Egyesült erőkkel akarja a népnevelést előbbre vinni. Nincsen sem ur, sem szolga, sem zsidó, sem görög. Nincsen sem katholikus, sem protestáns, sem zsidó sem görög vallású. E törvény az eddig majd szemközt, majd egymás mellett álló különböző elemeket és tényezőket egyesifeni, összeolvasztani akarja. Valamint a tanítók alkalmazhatásánál, ugy a községi iskolába járó gyermekeknél a vallásra nincsen tekintettel. Protestáns és zsidó, római-és görög-katholikus gyermekek egy s ugyanazon iskolába járnak, egy s ugyanazon tanitó előadását hallgatják. De azon kérdés merül itt fel önkénytelenül: hogyan és mikor járjanak fel a különböző vallási! gyermekek a községi iskolába? A vallások jogegyenlősége és viszonossága ki van mondva, — kérdés most: vájjon a katholikus gyermekektől lehet-e azt követelni, hogy az általok iunepelni szokott innepeken feljárjanak az iskolába. És viszont — hogy csak e két felekezetre fordítsuk figyelmünket — méltányos-e azon kívánság, hogy a protestáns gyermekek a katholikus innepek alkalmával szüneteljenek ? Véleményem szerint sem az egyiket, sem a másikat követelni nem lehet. — Valamint továbbá egyrészről a községi iskoláknál alkalmazott katholikus tanítótól kívánni nem lehet, hogy egyháza innepei alkalmával a gyermekeket oktassa, — ugy más részről az evangyélmi vallású tanítótól nem követelhetjük, hogy szüneteljen. Ezt kellett volna mindenek előtt tisztáznia és rendeznie a törvényhozásnak. Pedig erről az egész törvényben még csak említés sem történik. Vagy megfeledkezett erről a törvényhozás, — vagy pedig, mi hihetőbb, nem akart a darázsfészekbe nyúlni, nehogy ez által a törvény megalkotását veszélyeztesse s lehetetlenné tegye. Félt tán a latin közmondás igazságától, hogy: „incidit in Scyllam qui vult evitare Charybdim Pedig ezen kérdés tisztázása és rendezése nélkül az egész törvénynek keresztül vitele képzeletivé, lehetetlenné, illusoriussá válik. Mert vegyünk fel oly várost vagy községet — pedig számtalan van ilyen hazánkban - hol úgyszólván valamennyi vallásfelekezet létezik,hol vagyon római- és görögkatholikus, protestáns és zsidó. Kérdés, ha ilyen helyen községi iskolát állítanak fel, miként fogják a különböző vallásfelekezetek gyermekeinek iskolába való följárását szabályozni és megállapítani? Ha ily helyeken községi