Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-03 / 40. szám

Segédgondnok Tisza Kálmán úrtól erre ily értelmű feleletet hallánk: az idő s a körülmények sürgős volta sem engedék, liogy az egyházmegyék és egyházak forma szerint kikérdeztessenek: főleg miután köztapasztalás, hogy a tractusokról gyakorta hét év múlva is alig érkeztek be a vélemények. Sőt itt az egyházkerület nem is oly végzéssel foglalkozott, mely terheket rak a népre, a népen inkább könnyíteni akar. S nem ismer oly szabályt, kánont, statutumot, mely az egyházkerületi gyűlést e részben akadályozná. Szél Kálmán ur, fönebbi óvástételével egybekötőleg, indítványokat is ajánlott a tractus figyelmébe. Először, hogy küldöttségek menjenek az egyházakba, kik a népet körülményesen fölvilágosítsák, s a községi vagy felekezeti iskolák állítására, a helyi viszonyokhoz képest utalják; miután az másod, vagy csak harmadrendű kérdés, hogy az iskolák felekezetiek vagy községiek-e'? Az első, a fő dolog az, hogy az iskolák ne csak jók legyenek, hanem a köziskolákkal a versenyt is kiállhassák. Továbbá az egyházmegye keblében is megkívánja indítványozó ur, hogy párhuzamban a köziskolák iskolai tanácsával, szintén alakuljon egy avatott férfiakból álló tanügyi bizottmány. Ez indítványokat az egyházmegyei gyűlés közhelyesléssel fogadta és azonnal életbelépteté. S ezek után áttért egyéb ügyek-bajok tárgyalásaiba. Mit egy becsületes ebéd fejezett be, mellyel az anthiak jólelkű elöljárói a lelkészi lakon láttak el bennünket. Ebédközben esperesünk egy fényes tárcát mutatott. Azt hittem, hogy nekem akarja nyújtani. De a toasztból megértéin, hogy azzal a kegyes grófnő, segédgondnok ur kedves neje az esperes urat tisztelte meg. De amit az esperes ur, nem saját szerény személye, hanem az egész tractusbeli papság iránti hajlamainak becses zálogául tekint. A szokott toasztviharok lezajlása után, hogy a híres orosz költő szavaival éljek: „Búcsúzott végre a sok pópa, oly fontosán mint tőle telt, S mint aki nagy dolgot mívelt." Alig lehetne kifogás az egyházmegyei gyűlés egész lefolyása ellen, csak azt az egyet sajnálom, hogy Szél Kálmán ur beszéde miért nem volt egy kissé merészebb? Ha már e még vezérfővé fejlődhető pályatársunk nagy fába vágta a fejszét, vágta volna azt úgy, hogy baja senkinek ne legyen több vele. Kötelezőknek ismerem az egyházmegyei mint az egyházkerületi határozatokat én is; de véleményemet, melyben lehet mélyen csalatkozom — ha nagytiszteletű szerkesztő ur megengedi — mégis bátor vagyok nyíltan kimondani. Az országos törvényeknek engedelmeskedni Debrecen épen úgy tartozik mint Erdőgyarak. Itt nem pátens, hanem a haza szól hozzánk, fiaihoz. S mit mondanánk annak az embernek, aki a fiúi kötelességeket egy jó anya fiainak csak úgy engedi meg, hogyha előbb tőle kérnek passust ? Ily jó anyánk nekünk a szent haza. S ily emberünk az egyházkerület. Részemről annak okáért, bármennyire tiszteljem különben egyházkerületünk s egyházmegyénk vezér férfiait, fájlalva tekintek a debreceni végzésre és utasításra, mert egy középkori járszalagon akarja vezetni az egyházakat és egyházmegyéket. Fájlalva tekintek továbbá azért is, mert akadályokat gördít a tanfelügyelők útjába; akiknél pedig korunkban, nemzetünknek nem lehetnek tiszteletreméltóbb és szentebb apostolai. Én azt hiszem a valódi, a méltó tanfelügyelő soha sem teendi lábát oly egyházmegyébe, hol amit Péter parancsol, azt előbb Páltól kérdezik. S ha itt-ott a tanfelügyelőnek talán nincs is valódi érdeme: gondoljuk meg hány papunk van, akik ha a nepotismus hitvány lobogója alatt nem vitézkednének, legföljebb oly nyomorult egyházzal érhetnék be mint én. Azért mégis sziklaként áll a protestáns egyház. Igy egy-két netán protegált tanfelügyelők miatt is ki féltené a népet és hazát ? Fájlalva tekintek végre a fenforgó végzésre azért is, mert mi képződni versenyezni hívjuk népeinket, anélkül hogy a versenyre képesekké tettük volna. Nem beszélek Debrecenről. De amely község már hozzá van szokva, hogy bár ezer lelket számit s nyolcvanöt gyermeket járat iskolába, mégis maga a pap legyen tanítója, jegyzője, írnoka: vájjon a küldöttséget is, melyet én oly várva várok, mennyibe veendi ? Kivált midőn évek hosszú során oly keresztelő Jánosok egyengeték jövője utait, kiket a nép vagy az árokból húzgált ki, vagy kathedrából volt kénytelen levonszolni mint holt részegeket? midőn sem rendes temploma, sem rendes iskolája nincs, s az egyházkerület mégis oly kegyes iránta, hogy legalább némi ösztönzésül, az országos pénzalapból ide egy garast sem küldött: a küldöttség eljárása vájjon majd mit eredményez? nem ugy cselekszik-e a nép, mint hajdan Panko tán ? hogy végre is minden költekezése okául papját támadja meg. Köziskola építésnél, ha jobban terhelve van i?, annak terhét még sem érzi oly súlyosan, mintha egyházában építkezik. Adja isten, hogy a küldöttség megjelenését kivánt siker koronázza s hogy a kövekből is fiakat nyerjen Ábráhám. Ennek senki jobban nem örülne mint én, aki vagyok nagytiszteletű ur kész szolgája Tomka Károly, erdőgyaraki reform, lelkész. (A gömöri ref. e.-megye) őszi közgyűlését folyó szeptember hó 13, 14, 15. napjain tartotta a horkai ref. egyházban, az itt történtek közül jónak és szükségesnek tartottam nyilvánosság elé hozni a következőket. Az uj esperes n. t. Török József balogi lelkész rövid buzgó imával megnyitván a gyűlést, számolaz időközben általa végzett dolgokról, elejéről mind végig jól, és közhelyeslést nyerve elnökölt. A segédgondnok nem levén jelen:1

helyét a legidősebb Bodon Ábrahám alispán töltötte be, szak-