Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-11-28 / 48. szám

lyozást fegyházainkban nemcsak célszerűnek, helyeselhetnek, hanem conditio sine qua non-nak tartjuk. — A kivihetőségre nézve sok függ az épülettől, mi csak a váci fegyintézetet ismerjük s ebben ugy hiszszük, hogy egy kis számítással és egy kis áldozattal minden amit e szerény fölterjesztésünkben véleményeztünk kivihető lesz. Igaz, hogy a váci fegyintézet akkor sem fog a kor színvonalán állani, valamint egy intézet sem, mely az itt rajzolt terv szerint rendezné magát; osztályozás ez is, melyről helyesen mondá Julius, hogy a közös rendszer meztelensége elé aggatott fügefalevél; de mi jobbnak tartjuk fügefalevéllel mint a nélkül, és méltónak tartottuk mindig gondolkodni arról, hogy a roszból mikép csináljunk meglehetőset." Ez azon fölterjesztés, melyet részben közölni, részben ismertetni akartam. A t. olvasó némileg talán fogja képzelhetni ebből, hogyan foly az élet fegyintézeteink belsejében. A kérelmező állapotát jellemzi az, hogy mit kér. — Papokról és tanítókról már van gondoskodva, de még javító-intézetek nincsenek. Hanem a ki a-t mondott, b-t is fog mondani. Sziládi János. Milyen legyen a jó lelkipásztor? (Értekezés.) Talán egy pálya felől sem hallunk mostani, a vallás iránt különösen botrányos közönyt mutató korunkban annyi elfogult, gyanúsító, oly félszeg, sőt lenéző vélemény nyilatkozatot, mint épen a lelkészi pálya felől. Ki tagadná ezt, ha ezen tárgy felől beszélgetést, eszmecserét kisértett meg jelen társadalmi viszonyaink között ? Sokan megtagadják e pályától a hivatás szükségét s azt mondják: nincs „könnyebb dolog, mint papnak lenni." Az élet legkényelmesebb utjának tartják, melyen semmi haladás, semmi fáradozás sincsen, melyen a kényelem útszéli lombos fája alatt tétlenségben heverész az élet vándora s nincs hivatva semmi magasabb küzdelemre, mert a fa, mely alatt heverész, önként hullatja le számára édes gyümölcseit. — A kenyér kereset asylumának tartják e pályát, hová a tanuló ifjúságnak csak azon része menekül, mely szegénységénél fogva nem képes hivatásának megfelelő pályára lépni. Mások meg épen azzal gyanúsítják, hogy az egyházi pályán őszinte jellemű, saját meggyőződéssel bíró egyének nem is létezhetnek, miután az egyház a maga confessionalis szabályaival s tanaival ugy körül sáncolta ezen hivatalt, hogy a benne mozgó egyén vagy nem bir semmi önállósággal s magát a szabályokkal s tanokkal vakon azonosítja, vagy kénytelen lelke benső meggyőződését elrejteni s másnak látszani, mint ami valóban, tehát képmutató lesz. Nem szándékom ezen elfogult, gyanúsító s megvető vélemények indokait keresni s a vallás és egyházi élet iránt jelenleg mutatkozó általános közöny okait fejtegetni, sem az itt felhozott vélemények cáfolatába nem bocsátkozom; sőt megvallom, hogy az itt felhozott véleményeket nem tartom épen légből kapottaknak. Az egyház terén történtek s történnek oly visszaélések, a melyek sok egyéb okok közreműködésén kivül nagyban elősegítették a vallási közöny terjedését s a különféle balvélemények megalakulását. Ezen visszaéléseket igen gyakran magokban a lelkészi pályára lépő —vagy a már azon működő egyénekben kell keresnünk. De szabad-e egyes esetekből az egészre, általános ságbankövetkeztetni ? szabad-e egyes visszaélések alapján elitélni egy pályát s épen a magasztos, nagyfontosságú lelkészi pályát? A lelkészi pálya magasztos feladatát s nagy fontosságú szellemi és erkölcsi horderejét csak akkor vagyunk képesek teljesen fölfogni s méltányolni, ha azt komoly, lelkiismeretes vizsgálódásunk tárgyává teszszük. Ezt szándékozom most tenni, hogy, a mennyire egyszerű tehetségem s ismerteim engedik, legalább némi alkalmat nyújtsak lelkiismeretes vizsgálódsára s helyes ítélet megalakulására azok bensejében is, kik ezen nagyfontosságú tárgy előismereteit nélkülözik, miután a lelkészi hivatal különböző oldalai a theologia körén belől s igy zárt körben tárgyaltatnak. Ha ezen szerény értekezésem nyilvánosságra bocsátásával némi csekély eredményt leszek képes eszközölni, ha némely olvasóban — az úgynevezett világiak közül — helyesebb nézetet ébreszthetek a föntebb elősoroltak ellenében : ugy ezen értekezésem nem marad kiáltó szó a pusztában. I. A lelkész a templomban. E fejezetben a jó lelkipásztornak egyedül szónoki feladatáról fogok értekezni, mellőzvén egészen az egyházi symbolikus szertartásokat, mint a melyek a lelkésznek pontról pontra elejbe vannak irva s igy azokban a lelkész egyénisége nem nyilatkozik. Annál inkább szükséges komoly vizsgálódásunk tárgyává kitűzni a szónoki működést, mely protestáns egyházunk legfontosabb munkássága. Az igehirdetés a legmagasztosabb, de egyszersmind a legnehezebb feladatok egyike; a tudomány terén igen fontos viták tárgyát képezé s a világi közönség részéről is épen ez oldal ellen történik legtöbbször és legkülönfélébb felfogással támadás. Kétféle velemény nyert különösen kinyomatot mind a közönségben, mind az egyházi tudomány terén. Az egyik vélemény igy hangzik: A symbolumok az egyház közmeggyőződésének kifejezései ; a lelkész pedig — mint liturgus — ezen