Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-11-07 / 45. szám

ték fel, hogy az önkinzásban még assisi sz. Ferencet is felülmulta. A franciskanusoknak vetélytársa volt a hasonló szellemű dominicanus szerzet. Ezt Guzman Domokos alapitotta az eretnekek megtérítésére. Érdemeit az emberiség iránt az inquisitio terén szerezte. Nem szükség róla többet mondani. Még borzasztóbb örjöngéseket lehet feljegyezni a női szerzetek alapitóiról. A nő már természeténél fogva hajlandóbb a rajongásra, s ha indulatai túláradtak, szenynyesebb képet mutatnak, mint az eszelős férfi hóbortjai. Sokan örjöngők lettek a Krisztus iránt való nagy szeretet miatt. Limai szent Rózát Jézus kőfaragó legénynek öltözve látogatta meg, s el is jegyezte. Oly nagy szeretettel volt iránta, hogy anyját, szűz Máriát küldte szolgálatára, ki őt a reggeli harangszókor gyöngéden fel szokta költeni. Rózáról még a canonisaló pápai bulla is azt a nagy csudát beszéli el, hogy a kolostorban lévő bolhák nem merték megcsípni szent testét. Sienai sz. Katalin is Jézus jegyese volt, s gyűrűt is kapott tőle, melyet azonban rajta kivül senki sem láthatott.' Szent Teréz a 16-ik században a legszigorúbb fegyelmet tartotta zárdahölgyei fölött. Ezek döglött egeret, záptojást s több eféle pikáns dolgokat ettek, vért és ronda levet ittak, s a legkisebb hibáért vagy ellenmondásért keményen megvesszőztettek. Keze alatt egy karmelita férfi zárda is állott. A férfi szerzetesektől megkívánta, hogy nadrág nélkül járjanak, a nőket pedig nadrágba öltöztette. Szent Passidea tövisekkel szurdalta testét, s ecettel és sóval fedte be sebhelyeit. Borsó szemeken aludt és a kéménybe akasztotta fel magát, ugy mint becsületes alföldünk a sódart. Szent Erzsébetet anynyira fanatizálta gyóntató atyja, hogy a férje és gyermekei iránt való szeretetet teljesen sikerült kebléből kiirtani, s áldotta istenét, hogy ezen érzéki köteléktől megszabadulhatott. Guyon asszony, ki nem lehetett szentté, mert a versaillesi udvar, s utána a római udvar is valami kis eretnekséget fedezett fel benne, anynyira legyőzte magában az emberi természetet, hogy a kórházi betegek üriiletével táplálkozott. Ilyen alapítók és ősök csak oly szellemet olthattak a zárdákba, aminővel magok bírtak. Eszelősöktől nem származhatott üdvös intézmény. Kit szerencsétlen sorsa ép elmével taszított a zárdába, meg kellett ott őrülnie. Két fő vonás jellemzi a zárdai életet, — az eszelősség és az erkölcstelenség. Az elsőre már számos példát láttunk, s elég lesz ha mege mlitck még egy párt, mi általános volt. A XV. században egy németországi apáca egyik társat megharapta, mit ez viszonzott. Jól esett ez a szent szüzeknek, s mindnyájan elkezdték egymást harapdálni. Mint a ragály terjedett el innen a marakodás Európa minden zárdájában. Ugyanez történt a macskamódra nyávogással is, mely Franciaországból indult ki és katonai erővel akarták megszüntetni, melynek hírére abban hagyták. A 14-ik század közepén az Athos hegyén lévő kolostor lakói leguggolva bámulták köldökeiket, miáltal önkívületbe estek s istent közvetlenül szemlélhették. Ezek voltak a „köldök szentek." Még ez az ostobaság is elterjedt a kolostorokban, s a konstantinápolyi zsinat 1341-ben védelmébe vette elismervén, hogy, ha nem is isteni lényeg (ovota") de bizonyára isteni hatály (energeia) játszik közbe; mindenesetre teremtetlen isteni világosság veszi körül azt, ki a köldökét sokáig nézi. Igy határozta ezt a konstantinápolyi zsinat. — De minden őrültséget felül mult az Önkorbácsolás. Az önsanyargatás minden nemében már korán nagy érdemet láttak a keresztyének. E nézeten alapult a remetei s később a szerzetesi élet. A szerzeteseknél az önkínzás rendszerré fejlődött, szabályozva volt. A kínzó szerek kigondolásában, mint láttuk, elég találékony volt a szerzetesi ész. Ilyen kínzó szerül szolgált a korbács is, mely lassanként minden zárdában nagy szerepet kezdett játszani. Némelyek a test felső-, mások az alsó részének korbácsolását tartották üdvösségesebbnek ; végül az utóbbi lett általánossá. Azt mondják, hogy az alfél vesszőzése ingerlőleg hat a genericus szervekre, s e körülmény is, ha talán öntudatlanul is, befolyt az utóbbi szokás elterjedésére. Innepnapokon összegyűltek a zárdák lakói, s keményen elverték magok és egymás illető részét. Különösen a nők kedvelték e mulatságot. Cardonai szent Katalin vas szegeket rakott a korbácsába ; sz. Terézia, kiről fennebb emlékeztem, az apácákat a barátokkal korbácsoltatta és viszont. A cisterciták egyik osztályát, a trappistákat, magok a szerzetesek is hóhéroknak nevezték az iszonyú önkorbácsolás miatt. Minthogy a római egyházban nagyúriasan más által is lehet végeztetni minden az üdvözüléshez szükséges cselekvényt, természetesen támadtak olyan jeles flagellansok is (igy nevezték az önkorbácsolókat), kik más helyett több ezer ütleget mértek magokra. Különösen kitűnt ezek közt az úgynevezett „Páncélos Domokos", kiről