Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-24 / 43. szám

a halálharangot a keresztyénség fölött. Ezek is mint amazok, nem tudják érteni, hogy keresztyén maradhasson az, ki a római egyháznak az engedelmességet felmondta; sőt találkoztak olyanok is, melyek a megvetés és gyalázás szavait hangoztatták azon férfiú fölött, ki megszűnvén katholikus lenni, — mégis keresztyén maradt. A két türelmetlen szélsőség e pontban is összetalálkozik. A mi francia prot. lapjaink két utóbbi száma a Hyacinthe nyilatkozatáról vezércikkez. A „l'Église libre" következőleg irja le hatását: „A tér szűke nem engedi, hogy oly terjedelmesen szóljunk, mint akarnánk azon benyomásról, melyet H. atyának ép oly bátor, mint keresztyén fellépése eszközölt. Az egész sajtó ezzel foglalkozik és különbözőleg méltányolja. A főbb lapok közül némelyik a megindulás és rokonszenv nyilatkozataival halmozta el, ami mutatja, hogy ami szegény Franciaországunkban most is vannak nemes szivek, melyek küzdenek a magasabb és keresztyéni ügyekért." A „l'Espérance" ugy találja, hogy „a kath. egyházban nem volt még olyan izgatottság, minőt ez a levél okozott. Ha hinni lehet a G-azetta del Popolo tudósításának, a római udvarnan két vélemény uralkodott fölötte. Némelyek tanácsolták a szent atyának, hogy napolja el a zsinatot; mások amellett voltak, hogy egész tekintélyével lépjen fel ellene, s maradjon meg korábbi határozata mellett." Ezen és a francia lapok más hasonló nyilatkozataiból világos, hogy Hyacinthe atya igen nagy és igen rokonszenves mozgalmat keltett nyilatkozatával a francia katholikusok körében. Meglehet, hogy még sem lesz messze kiterjedő következése, mert a mívelt francia kath. osztály oly mélyen sülylyedt a vellási közönybe, hogy talán minden fogékonyságát elveszette a magasabb dolgok iránt, s ép oly bolondságnak tartja Hyacinthe levelét, mint a pápa encyclikáját és syllabusát, vagy a wormsi gyűlés határozatát; de jelentékeny eredmény nélkül maradni még sem fog. A „G-aulois" állítja, hogy H. atya ténye nem áll elszigetelten, hanem a papok és világiak hosszú sora áll mögötte. Mi nem tudjuk, de nem lepne meg, ha isten ezen egyszerű barát által dicsőítené meg magát, mint egykor Wittenbergában az egyszerű Luther által. Hyacinthe atyát a carmelita-rend generálisa Rómából, valamint az orleansi püspök is felszólította, ogy térjen vissza a klastromba, ne kövessen el oly nagy bűnt. Erre ő azt feleié: „Amit ön elkövetett nagy bűnnek nevez, azt én betöltött nagy kötelességnek tartom". O tehát nem ingadozik, s bizonyosan előre elkészült az excommunicati óra is, mely elmaradni nem fog. 0 számot vetett magával, s ugy találta, hogy a pápának őt csak a római clerus köréből van hatalma kizárni; de ha saját szive nem vádolja, tagja marad Krisztus láthatatlan anyaszentegyházának. A rendfőnök levelének vétele után nem sokkal Észak-amerikába ment, de nem sokára visszatérni szándékszik Franciaországba. Midőn ezek történnek a külföldi katholikusok körében, a római pápa a mindig hű magyar püspökökre veté szemeit, s nemsokára egy nunciusa fog hazánkba érkezni. Hol van most a magyar Hyacinthe, hol a magyar Montalembert ? ! Ezelőtt néhány hóval a két pápai-lovag szerkesztő saját lapjában magyar Montalembertnek neveztette magát. Most bizonyosan vissza utasítja e nevet, s abban sem kételkedhetünk, hogy a pápai nuncius útját jó siker koronázza ami szegény Magyarországunkban. Kovács Allbert. A XIII. városi és tátra-eljai ág. hitv. esperességek lelkészeinek nyilatkozata a vallásszabadság kérdésében. Az alólirottak mint a XIII. városi és tátra-aljai ág hitv. esperességek egynehány lelkészei indíttatva érezzük magunkat az igazság és méltányosság alapján kérelmeinket és óhajainkat mindazok előtt, kik hivatva vannak azok orvoslására, nyilvánosan sajtó utján közzétenni. Nagy örömmel és reménynyel üdvözöltük egy pár év előtt honunk alkotmányosságát, sötét mostoha századok után egy jobb és méltányosabb kornak hajnalát. Volt is száz okunk örülni, mert véltük és elvártuk, hogy a magas kormányos a honatyák igazságszeretete negyedfél évi működése alatt a vallás viszonyainak végleges rendezésére egy pár órát örömest szentelni fog. Hittük, hogy a nagy prot. egyház megnyugtatására az eddig uralkodó r. kath. vallás kiváltságai valaha megszűnnek; reméltük, hogy az 1848-ik évi XX. t. c. 3-ik §-a értelmében a kormány és az országgyűlés a többnyire nagyon szegény prot. papság helyzetén anyagilag is segíteni fog, mihez a mostani m. cultusminiszter hozzá is fogott ugyan, de az akkori idők viszonyainál fogva jó szándékát ki nem vihette. Ha 300 éven felül tudtunk várni, eltűrni ezen nyomasztó és mostoha helyzetet, nem következik, hogy most is, midőn egy igazságosabb kor beköszönt, mely az