Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1869-06-20 / 25. szám
ban nem tágit, sőt azokat a Syllabusban az emberiség minden szent aspiratióival és törekvéseivel ellenkező non-sensig fesziti, bevárván az időt a midőn a népek nyakukat ismét az isten kegyelméből való hatalom igája alá hajtják, s az egyház segélyét kereső világi zsarnokság a Syllabus érvényesítését lehetővé teendi. Tudja a pápa igen jól, hogy a miket a Syllabusban állított, mai nap senki józanul nem hiheti, senki azokat a világ mai rendének fenekestül való felforgatása nélkül nem követheti; de azért ő szent kenetességgel állítja, erősiti és mint vallási szent elveket hirdeti. S a mi a pápaság e visszásnak látszó eljárásának szerintünk nagy jelentőséget és nyomatékot ád, az a haladó emberiségnek szerfeletti bizakodása, melynél fogva a pápa extravagantiáit mind addig figyelmére sem méltatja s lenézi, mig egy-egy coneret eset, minő e pillanatban lajthántul, a linzi, az embereket a biztonság álmából föl nem rezzenti, s arra nem figyelmezteti, hogy mig a társadalom kilenc tizedrésze gyászos tudatlanságban kiskorú gyámság alatt él, a sötét rajongásnak mindég nagyobb befolyása lesz a tömegekre, mint a humanitás legszentebb intézményeinek, s ez az a mi a szent vallás nevében hirdetett pápai paradoxonoknak oly szédítő hatást kölcsönöz s azokat soha kicsibe nem veendő társadalmi nyavalyákká teszi. Nekünk protestánsoknak elég alkalmunk volt e hatalom sújtó erejét tapasztalni; láttuk az erőszakoskodást leggyalázatosabb alakjában, láttuk a gyűlölködést mint ölté fel legcudarabb köntösét, a szenteskedést, hogy az emberiséget legdrágább kincsétől, a gondolat-és lelkiismeret szabadságától megfossza; épen azért én, megvallom, azon napságtól fogva, hogy mult évi october 25-én lapunk a pápa kérdéses iratát közölte, folyvást vártam, hogy hazánkban is történik valahol fölszólalás a papismus ama legújabb merénylete ellen, melynek, amint épen ez órában értesülünk, a Syllabus embertelen elveinek szentesítése lesz főfeladata; vártam nevezetesen, hogy Debrecen, mely magát oly szívesen hallja „kálvinista Rómának" címeztetni, nem fog adós maradni a felelettel és valami jelét fogja adni a roszalásnak. Azóta nyolc hónap mult és nálunk semmi nem történt, mig a többi mívelt országok protestánsai sorra fölszólaltak , legközelebb pedig Wormsban máj. 31-én egy óriási, 20,000 emberből álló népgyűlés tett ünnepélyes óvást a pápai jogbitorlás ellen. A méltóságteljes férfiassággal irt óvási okmány nagy mértékben megérdemli, hogy a lelkiismeret szabadságának barátai azt igazi mivolta szerint ismerjék, s ezért ide iktatjuk hű magyar forditásban: „Mi, a mai napon Wormsba összegyűlt protestánsok, lelkiismeretünkben kényszeritve érezzük magunkat, hogy midőn teljes mértékben elismerjük katholikus keresztyén társaink lelkiismereti jogait, kikkel békében akarunk élni, de egyszersmind a reformatio vallási, erkölcsi, politikai és társadalmi áldásainak, melyekkel dicsekszünk, teljes tudatával birunk, nyilván és ünnepélyesen óvást tegyünk az 1868 sept. 13-án hozzánk intézett úgynevezett „apostoli irat'4 azon föltevése ellen, hogy a római kath. egyház közösségébe visszatérünk. Mindig örömest készek lévén a tiszta evangyéliom alapján kath. keresztyén-társainkkal egyesülni, ma is ép oly határozottan protestálunk, mint 350 év előtt Luther Wormsban és a mi atyáink Speyerben, m i nden hierarchiai és áldozári gyámkodás ellen, minden szelie.mi kényszer és lelkiismereti nyomás ellen, főként pedig az 1868 dec. 8-iki pápai encyclicában és az ahoz csatolt Sy 11 ab u s b a n nyilvánított elvek ellen, melyek az államra nézve veszélyesek és mivel ődésellen esek. Katholikus polgár- és keresztyén társainknak itt a Luther emlék talapzatánál testvéri kezet nyujtunk a keresztyén szellem, német érzelem és modern míveltség mindnyájunkkal közös alapján. De megvárjuk tölök, hogy jelenleg fenyegetett legfőbb nemzeti és szellemi javaink védelmére csatlakozni fognak hozzánk a vallási béke, nemzeti egyesülés és szabad társadalmi fejlődés mindnyájunkkal közös ellensége ellen való harcban. A vallási szakadás fő okának, melyet mélyen sajnálunk, nyilvánitjuk a hierarchicus t é v e d é s e k e t, főként a j e z s u i t a rend szel-