Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-02-02 / 5. szám

131 132. hogy azok többé semmi bizonyságra nem szorulnak. Kinek józan Ítéletét az anyagi érdekek húsos fazekai le nem bilincselték, s ki maga és mások iránt őszinte akar lenni, az kénytelen bevallani, hogy ami a társadalmat összetartja és fentartja, ami az egyeseket ugy mint a tömegeket nagyra és szépre lelkesitni képes, utolsó elemzésben mindig és mindenütt a valláserkölcsi közérzelemre vihető vissza. Ami az egyes ember létezhetésérc nézve az egészséges levegő, mely nem látható elem ugyan, de azért az élet fentartásához nélkülözhetetlen kellék: ugyanaz a társadalomra nézve a valláserkölcsi légkör, mely ha megvész „Róma ledől és rabigába görbed." Azért mindig és mindenütt a társadalom első rendű szükségei közé számíttatott, hogy legyenek oly organumai, melyek a vallásosság és közerkölcsiség életnedvét az emberi legalsóbb rétegekbe is elvezessék, és ezeket az egészre nézve megtermékenyítsék, gyümölcsözőkké tegyék. Alig is ismerünk hivatást, mely döntőbb befolyást gyakorolna a tömegek sorsára, mint a lelkészi hivatal. Pap elől a pokolba, mondja a magyar példaszó, utána a község. Epen annyi joggal mondhatnók: Pap elől a boldogságra, utána a község. A lelkész kezébe — mondja egy német iró — van letéve a legbecsesebb, a legdrágább kincs több vagy kevesebb számú emberek szellemi birtokában, rá van bizva a község vallásos fölvilágosodottságának előmozdítása, és legfontosabb benső szükségeinek kielégítése, az uj nemzedék képzése, a nép magasabb állapota, amennyiben ez a világi törvények körébe nem esik, sőt istápolására van bizva a polgári állapot is, amennyiben ennek legbiztosabb alapját az erkölcsiség és jámborság képezik. A lelkész a leghatalmasabb eszköz a nép és a jövő nemzedék mívelésére; ö a rábizottaknak vagy igazi, tartós boldogitására, vagy azoknak alapos, legmélyebb romlására szolgál. Nem, mintha minden csak tőle függene: egy a lelkész által elhagyott község, még nincs elhagyva istenétől is, meg van még neki bibliája, meg vannak énekei és imái,házi ájtatossága, mely azután a nyilvános, közisteni tiszteletet csak szegényesen pótolja, ahelyett, hogy azt szépen kiegészítené; de mégis végtelen sok függ a paptól; ez az ő csendes szerénységében a tanító osztálylyal együtt a nép erkölcsösödésének, nemesedésének, igazi boldogitásának vagy elvadulásának s szellemi és polgári romlásának legközelebbi, legfontosabb és legbefolyásosabb eszköze és az is marad. Különösen a protestantismus az, melynek kebelében a lelkészségnek ily nagy horderejű szerep jutott osztályrészül. A katholicismus a valláserkölcsi élet központjává bizonyos kegyes cselekvényeket, egyházi szertartásokat tévén, ezek mellett a pap személyisége messze háttérbe szorul: nem igy a protestantismusban; itt minden a lelkész személyisége és szellem-értéke körül' forog és amint már neve is mondja „nomen et omen" a lelkész lelki tulajdonaitól függ a vezetésére bizott község jelenje ugy mint jövője. Nem az ugyan ma már a protestáns lelkész, ami volt hajdanta, működése nem oda irányzódik kizárólag, hogy hívei a világot minden dicsőségével hátok megett hagyván, a Krisztusba vetett hitben csak a jövő világ boldogsága megnyerésére törekedjenek; de azért nem kevésbé keresztyén, mert az üdvözítő vallás, másik, jelen világi, társadalmi oldalát fejti ki, és a ker. szeretet parancsában látja leghathatósabb eszközt az emberből azt csinálni, amivé annak a valláserkölcsi, isteni világrend szerint, okvetlen válnia kell. Senki se csodálkozzék már ezek után, ha én ki a társadalmi rend hierarchiájában a lelkészi hivatalnak oly kitűnő, elsőrendű szerepet tulajdonitok, szégyennek és aggodalomnak fájdalmával * tekintem az egyházunk kebelében uralkodó gondtalanságot, melylyel belső embereinek a hazai átalakulás folytán mind kritikusabbá váló azon helyzetét kiséri, mely 1848-ban kezdődvén, azóta folyton növekedő arányban fejlődik mind fenyegetettebbé. 1848-ig az emberi jogokból a politikai téren kitagadott nép, miután a miveltebb osztálybeliekkel csak oly alkalmakkor érintkezett, mikor valamely szolgalom teljesítéséről volt szó, irigykedéssel és tartózkodással tekintett minden tisztviselőre, és szabadságérzetét magába fojtva még ahol szabad szava lehetett volna is, mint a prot. egyházi élet terén, még ily téren sem igen volt kedve, akaratát érvényesíteni az uraságával ren-