Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-09-27 / 39. szám

hanem a sziv gerjedelme és az isten iránti lelkesedés kifolyása, másfelöl fájdalom, tapasztalatból tudjuk azt is, hogy midőn az eddigi rendszer szerint, gyermekeinket tizenkét éven keresztül az örökös kátémagolással kínoztuk, az eredmény rendesen az volt, hogy a vallási órák a legmegunottabbak, hogy ne mondjam, utáltak voltak. En ehhez képest sokkal örvendetesebb eredményt várok attól, ha — amint a községi iskola institutiója mellett máskép nem is lehet — a vallástanítás a többi tantárgyak sorából kiemeltetik, és mint szent, nem mindennapi valami, ünnepélyességgel vétetik körül, ha az illető lelkész hívei gyermekeit egyszer kétszer hetenkint maga köré gyűjtvén, a vallás fenséges igazságait nekik szivemelő lelkesedéssel és ünnepélyességgel adja elő. Ily intézkedés mellett magától érthető, hogy a községi iskolákban alkalmazandó tanitók vallási minősége szóba sem jöhet, ehez képest mi célszerűnek véljük, hogy ez a törvényjavaslatban is kifejezést nyerjen, s hogy később majd pályázatok alkalmával az ily iskolai tanítóságra pályázók, ne legyenek kötelesek kitenni, melyik felekezethez tartoznak. Ugyanazon, ugy politikai mint emberiségi érdekek, melyek változott államviszonyainkhoz képest a községi iskolák intézményét teszik szükségessé, parancsolólag követelik azt is, hogy az iskoláztatás általános és oly értelemben kötelező legyen, miszerint a mulasztókat arra a törvény nevében kényszeríteni lehessen. Sokszor volt már e tárgy megvitatva és mégis lehetnek elegen olyanok, akik a kényszeriskoláztatásban az egyéni szabadság korlátozását vélik feltalálhatni. Nem látják, vagy nem akarják belátni, hogy az állam fogalmához tartozik, miszerint az ember, a végből hogy emberi szabadságát nagyban biztosithassa, egyéni szabadságának egy részéről lemondani kénytelen. Az egyéni szabadság csak addig terjedhet, amig ez által mások szabadsága nem korlátoztatik és biztonságuk nem veszélyeztetik, és ez elvitázhatatlan alapelvek nyomán világos, miszerint a társadalomnak jogában, illetőleg kötelességében áll minden tagját arra szorítani, hogy amennyire arról gondoskodva van, gyermekeit azon intézményben való részesüléstől el ne vonja, amely által egyfelől a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak, másfelől ugyanannak veszedelmére nem lesznek. Es ha joga van a társadalomnak a szülőt arra kényszeríteni, hogv gyermekét anyagi táplálék hiányában elveszni ne engedje, csak annyi joggal követelheti, hogy a szülő gyermekét a szellemi tápláléktól el ne vonja; sőt, mondhatnók, ez utóbbira nagyobb joga van, amennyiben az anyagi táplálék megvonása által a társadalom egy tagját veszti el ugyan, de ebből senki másra egyenesen kár nem háramlik, mig az utóbbi esetben mint a társadalom tagja szinte el van vesztve, azon felül a vadul felnőtt, míveletlen ember veszedelmére van mindazoknak, akikkel érintkezik. Ezen általános tekintethez járul még a positiv államviszonyok kényszerítő körülménye is. Midőn 1848-ban a törvény minden önálló honfit polgári joggal ruházott fel, akkor azon ismeretes szabály szerint, hogy minden jognak kötelesség felel meg, azokra természetesen azon kötelességet is rótta, hogy a polgári joggal élni tudjanak is, akarjanak is. Miután pedig öntudatos, polgári kötelességeit ismerő tagjává az államnak nevelés és oktatás nélkül senki nem lehet; önkényt következik, hogy azon szülők iránt, akik oktatás, nevelés nélkül akarják gyermekeiket felnőni hagyni, az állam kényszereszközökhöz is nyúlhat. Igaz, hogy az 1848-iki törvény nem teszi a választó képességet az irás-olvasás tudásától függővé, sőt ha ma, nyugodtabb időben, a sietosség pressiója alól fölmentve, a választási törvényt módosítandó, uj censust kellene megállapitni, fájdalom, ma sem lehetne az irás-olvasás tudását a választóképesség mulhatlan feltételéül tennünk, mert ezzel honfitársaink kétharmadát rekesztenők ki a legszentebb polgári jog gyakorlatából; miután legalább megközelítőleg statistice tudva van, hogy nálunk 100 ember közöl átalag véve csak 33 ember tud írni-olvasni. Pedig igen helyesen fogta fel a dolgot P. Szatmáry, midőn a „Hazánk" augustus 29-iki számában azt irja, hogy „szívesen cserélné el az adócensust azon értelmi censussal, mely a szavazótól legalább is irni olvasni tudást követelne. S akkor kevésbé lehetne tartani attól, hogy pár forinttal, sokszor pár pohár borral vagy pálinkával lélekvásárlást lehessen űzni."