Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-08-16 / 33. szám

ség miatt, hogy életét fontarthassa — az e.ker. périztár segélyszárnyai alá vonult, ez vette pártfogása alá — időnként a kívánt költségek pótlását a főisk. pénztárhoz utalványozva; e pótlásokat megtéve a pénztár 4 és V2 éven át, általa 1915 frt 45 kr. lett a pénztári hátrány: az elsőbb kimutatásra a jegyzőkönyv oda nyilatkozik, hogy a több költséggel járó lakok adassanak el, egyébiránt oda működjenek, hogy a mennyiben lehet, az iskola házai pénztári tulteher nélkül maradjanak meg. E határzatra itt, mint előttünk mellékesre, alkalmilag szabad legyen annyit megjegyeznünk, hogy igen kevés határozottság jellemzi, mert valamit el is adni mivel tartani káros, meg is tartani, mert eladni nem tanácsos, kevésbé kategorikus; továbbá a házaknak netaláni eladása is oly kis városban mint Patak nem oda vezetne-é jövőben, hogy a következő tanárok nagy árfizetés mellett sem kapnának bérlett lakhelyet ? ! Azonban folytatva e kitérés után a jegyzőkönyv értelmét: A füzet nyomdai költség hátránya — a meglevő példányok eladása által könnyítendő. — (Gryér vigasztalás). A 61. sz. alatt: néh. Erdélyi János ur özvegye, szül. Csorba Ilona urnő, kérvén az évnegyedi illetéken tul egy évi tandijt — határzatilag megadatott, (1250 frt 0. é.). E három jegyzőkönyvi pontot összecombinálva, lehetetlen, hogy ne a legnagyobb megütközéssel olvassa el bárki, ki az iskola ügye s jövője által érdekelve van; lehetetlen, hogy föl ne találjuk benne a könnyelmű s nagylelkű adakozó képét: igen szép a kegyelet, a magyart többnyire ez jellemzi, igen szép az adakozó sziv, ezt gyakorolni jézusi elv; de ugy, miként azt ő tevé, hogy általa a közjólét, s nemes erkölcsiség vegyen lendületet, a közügy hátránya nélkül. A bölcs gazda elsőben saját házát építi föl, s rendezi be, csak azután nyújt segélyt másnak, ha az munkás volt is az anyaggyűjtésben. Hol a közpénztár 7879 frt 45 krig o. é. szenved, mit törleszteni, fedezni a legelső, legegetőbb szükség, önfenntartási szigorú kötelem, ott nagylelküleg kegydijakat osztogatni igen szép az igaz! de túlságosan is loyalis ! Azonban, talán könnyebben adná belenyugvását a közérzület, ha az érintett összeget valóban egy nyomorral küzdő, igazán szegény család venné át, mert erkölcsi homály lenne egy e.kerület köztekintélyén, hogy főiskolájában érdemre működött tanár vagy Özvegye az inség könnyeit törölgesse : ámde legyünk őszinték, s tekintsük meg az 53-ik sz. k) pontja alatt kegyclijazott család anyagi helyzetét, hol az illető extanár, családjával, nem csak hogy a napi nyomortól mentve van, de sőt — mondhatni — földesúri birtokoknak van tulajdon élvezetében, — a ki kilépése idejében Patakon közszemlére kényelmes, terjedelmes, emeletes — nem házat de kastélyt vonat: van-é ott szükség a kegydijakra '? ? . . Van-e itt helye a kegydíjazásnak ? ! „A sárospataki iskola egy nagy jövő küszöbén áll a haladás felé" ezt két haza lelkesült jelesebbjei hangoztaták össze 1860-ban. — Felfogta a kor igényeit, haladó szellemét, mikor egyetemi színvonalra emelve akadémiáját, behozta a tanszabadságot, miszerint a tanok mezején emelkedjék ki az ifjú a holt betűk gyámsága alól, ne vezettessék többé járszalagon, hanem szabad lelkével önként válasza azon tanmezőt, mit lelke leginkább óhajt, hol legtöbb babért remél, s nemes munkájával legüdvösb hasznot vél hajtani a honnak, a vallásnak, a társadalomnak ; ámde ki tagadhatná meg, hogy ennyi igényekhez mennyivel több tanerő kell, mint mennyivel jelenben az e.kerület rendelkezhetik?! mennyivel több jövedelem, hogy a feleslegből egy pár évig ugy — a hogy működött extanár részére kegydíj ajándékozható lenne ! Nem igy forgácsolni el az időről az időre befolyó pénztári tartalmat, hanem minden fillérkiadásnál zsinórmértékül a bölcs takarékosságot venni föl, ez, mit óhajt a közérzület!! Mert nincs könnyebb mint költeni! Ámde p. Horváth Mária kegyes hagyományozó úrhölgy is, * annyi mohosult századok hosszú nyomain Lorántffy Zsuzsánna után első volt csak, s utána egy másik — ki tudja mikor fog ismét az újra kelő idő messze távolában emelkedni, főleg ha az élők ilyen — igen is mellőzhető — kiadásokat tapasztalnak ? ! Azonban, ha minden pénzforrás fölszárad is, van egy, mire az autonom ref. egyház — mindig s biztosan támaszkodhatik, ez: a résztvevő adakozók szíve! Igaz! ez a legtermékenyebb s legbiztosabb, mert ha nem sokat is, de mindannyiszor a mennyiszer ad ; de mindig azon hitben ad, hogy a fillérekből összegyűlt összegek a legüdvösb célokra fordíttatnak, ha pedig ily kegyes díjakra is oly könnyen telik, akkor azon meggyőződésre kell emelkedni, hogy azon iskola oly gazdag anyagi helyzetben van, hogy annak valódilag a szegény prot. nép krajcárjára nincs is szüksége, — azért a felesleg adományt megvonja; még sajnosabb lesz pedig, ha azt látja meg, miszerint magára a pénztárra is ráfér a segély s mégis kegydijazgat, — mert akkor rákényszerült hidegségből nem fog adni; pedig ez a csekélynek látszó pénzforrás ha kiapad — vagy csak gyérül is: bizony észrevehető lesz! A 61-ik sz. alatti özvegyi kedvezményre is hason észrevételünk van, azon különbséggel, hogy itt az elhunyt tanár ur nagy érdemei előtt teljes tisztelet- s kegyelettel bajiunk meg mindig, ki első rendű aesthetikus, iró, bölcsész, iskolánknak egyik szellemi kincse volt; de az anyagi nyomorról itt sem lehet szó, vagy ha van, fedeztessék ez esetben a hiány magán uton, nem közpénztárt adóztatni meg minden halálesetnél ilyen holt tőkék kiadásával. — Hiszen, mentsen ég! de e túlzott kegyelet — ha a halál sötét angyala gyakran s folytonosan dúlna a tanárok közt — oda vezetne, hogy az elhunyt, vagy kilépett tanárok vennének minden illetéket, s az élők a tanügy iránti hevületből ingyen kényszerülnének szolgálni.