Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-01-26 / 4. szám

a napokban sikerült oda emelkedni a mi vállainkon, s most félrevonult, hogy a régibb kanonoknak alkalma legyen egy lépéssel előbbre haladni, ő pedig annál nyugodtabban meggyőzhesse e z ereit, — Ugylátszik Devics ur is megkívánta a dicsőséget, s minden áron oda akarja magát érdemesitni, hogy lapunk ellene is polemizáljon. Sokképen próbálta már a szerencsét, de sehogy sem akart sikerülni, mig végre alkalmasint ugy okoskodott, hogy az a K. A. mint ifjú ember talán izgathatóbb, s nem is nagyon szeret minket, szent ultramontanokat ; tehát őt kell mindenek fölött támadni és férfias kitartással mindaddig ostromolni, mig végre elhagyja türelme. Tehát csak kitartás jó Devics ur, a jutalom el nem maradhat. Igy aztán bonckés alá került azon kevés számú cikknek melyeket én irtam, minden tétele, egész cikksorozat készült két-három ártatlan sorocska ellen, mintha csak az ő hős tetteinek örökítésére irta volna a költő: „Egész század svalizser kergetett két kis Karivalder gyereket," — bevádoltattam a prot. közönség előtt mint Krisztus istenségét tagadó, a hatóság előtt mint vallásháboritó, a bécsi kormány előtt mint a poroszok szövetségese, többször fel lett említve, hogy én egyszer feleletet ígértem. stb. Türelmemből ugyan mindez nem hozott ki, mert az megszakadás nélkül való, sem azt nem tartottam helyesnek és szükségesnek, hogy középszerű dolgozatokkal untassam olvasó közönségünket, midőn kitűnőkben lehetett része; de végre, gondoltam — méltó a munkás a maga bérére, Devics urnák is másfélévig tartó, jobb sorsra érdemes iparkodása után legyen meg az az öröme hogy neve e lapokban figuráljon. Csakis ezen csekély illedelmi kötelesség az oka, hogy most e sorok a szives olvasó előtt feküsznek. Ha Devics urnák nagy halomra gyűlt cikkeit részletesen taglalni akarnám, egy kerek esztendeig alig foglalkozhatnék olvasóközönségünk mással, mint „a fékevesztett ultramontanismus" emlékezetével; pedig bizonyságot tehetek róla, hogy ultramontánaink egy idő óta jobban fékezik magokat. — Nekünk protestánsoknak egyéb dolgunk is van, mint a szerecsenmosás, ott vannak e lapok legközelebbi számában felsorolva egyházi életünk hiányai, s megpendítve egy életrevaló eszme, mely a külföldnek előttem ismeretes részein a vallásos élet felvirágzását vonta maga után, s bizonyosan megtermi gyümölcsét hazánkban is, ha létesítjük, — már pedig létesitni fogjuk legalább közvetlen közelünkben lehető közel időben. Ezekről beszéljünk és olvassunk inkább, s nem a Demosthenes szamara árnyékáról. Épen ezért Devics ur cikkeinek csak általános jellemzésére szorítkozom, többre aligha érdemesek. Fő célja erőlködéseinek, tisztára mosni a Magyarországon szerepelt ultramontanokat, s bevádolni a protestantismust. P]zt azáltal akarja elérni, hogy az általam felhozott adatokat egyszerűen tagadva, ellenökben néhány püspököt emlit, kik alkotmányos érzelmű, jó hazafiak voltak, — másfelől pedig nevez protestánsokat, kik a bécsi absolutismus érdekeit szolgálták. Én elismerem mindkét állítása igazságát, habár nem mindenik felemlített egyénről; de ez nem mást bizonyít, mint hogy a magyarban oly erős az ember és a magyar, hogy még a római institutio sem képes teljesen elölni, s igy megtörténik néha, hogy egyegy magyar születésű magas állású egyházi férfiú a menynyei haza mellett, melybe a római pápa vezet, megemlékezik az ősök vérével öntözött földi hazáról is; de azért a nagy többségnek az az igaz képe, melyet e lapok rajzoltak, és a melyhez egy igénytelen vonást én is adtam. Mi nem annyira a személyeket, mint magát az institutiót támadtuk, mely alapja az egyének bűnének annyira, hogy a magas clerusban csak véletlenül és kivételesen fordulhat elő nem ultramontan, sőt ha a kivételesség épen a kifogástalan jó hazafiságig talál menni, igen könnyen el is vesztheti az illető magas állását, mint derék Horváth Mihályunk élő példája bizonyítja. — Hibásak vannak a protestánsok között is, de amíg nálunk a bűn mindig csak az egyesnek róvható fel, mert egyházunk szervezete sem világit, sem papot, sem püspököt nem helyez oly elzárt kasztba, hogy érdeke hitfeleinek és a hazának érdekeivel összeütközésbe is jöhessen: addig a hierarchia szervezeténél fogva a családtól, társadalomtól, nemzetiségétől, hazájától külön választott zárt testületet alkot, mely csalhat a 11 a n bölcseségü parancsszónak tartozik oly feltétlen engedelmességgel, hogy még okoskodnia sem szabad fölötte, s mihelyt a csalhatatlan pápa, ki világi uralkodó is, mást parancsol, mint a hazai törvények, minden ultramontan azon-