Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-08-02 / 31. szám

tett kivételt. Az angol deismus s a francia enciclopedisták nyomán felébredt szabadabb szellem az orthodox és pietisticus iránynak egyaránt háborút izent. Igaza is volt azon szempontból, hogy mind a kettő a valódi vallásos élet hanyatlását szükségképen előidézte, de nagyon tévedett, midőn általában a vallástanítás szükségességét is kétségbe vonta, sőt merőben tagadta is, mint p.o. Rousseau. A szélsőségek között némi közvetitést kísérlettek meg a philantropok, de kevés sikerrrel. Természetesen is, mert az alapelv, melyből kiindulva a vallástanítás kérdését megoldani igyekeztek, az ellenmondást önmagában rejté, célul tűzvén ki a vallástanitásban a vallásos elemet háttérbe szorítani s pusztán morált tanitni. Feledék, hogy a vallásos érzés öröklő szükségeinek kielégítésében — a morál csupán egy momentum, mint a fa életében a gyümölcs, mely nem fejlődhetik nemessé, ha a fa nem jól mivelt talajból szívja gyökérszálain át az életadó nedvet. A morál talaja a tiszta vallásos érzés. — Ezt nem vették tekintetbe a mult század philantropjai, humanistái, s hogy e közvetítési irány embereit, mint csak alárendelt kérdésekben egymástól eltérőket, közös névvel jelöljem: a vulgáris rationalisták. Ámde mégis ez irány lön uralkodó s uralma nagy mértékben tart ma is. Vallástani kézi könyveink nagy része ebben a szellemben készült s forog még ma is közkézen. Hiában kísérté meg e hideg, sivár irány ellen küzdeni e század egyik legnagyobb paedagogusa Pestalozzi, ki határozottan ki is mondá, hogy gymnaziumainkban a vallástanitást inkább egészen el kell hagyni,ha az valódi céljának meg nem felel, mert többet ront, mint a mennyit épit. Hiában adott a vallástanítás ügyének ujabb lendületet Schleiermacher mélyre pillantó szelleme; jótékony hatása nem lehetett maradandó, mert az ő alapelve is, mely szerint a vallást kizárólag a kedély (Gemüth) világába utalá, egyoldalú volt, s kiindulási pontjára nézve a pietismussal rokonos. Föllépése azonban a vallástanítás terén mégis egy uj korszakot jelez, s nyomdokaiba, — bár némileg egymástól eltérő árnyalattal — az angol, német és francia protestánsok legkitűnőbb vallástanitói lépnek. De éppen ama határozott álláspont, melyet ö s iskolája elfoglalt s részben most is elfoglalva tart, a legellentétesebb irányok embereit sikra szólitá, s az utolsó évtizedben a vallástanítás terén valóságos chaotikus forrongást idézett elé: E kérdéssel foglalkozó röpiratoknak egész tengere önté el az irodalmat bizonyságául annak, hogy gymnasiumainkban a vallástanítás ügye egyike a legfontosabb kérdéseknek, melyek megoldásra várnak. Igen uraim ! az idők jelei sürgetve intenek, hogy e téren mi is — engedjenek meg a kifejezésért — a tespedés álmából fölserkenve, tovább haladjunk híven ama jelszóhoz, melynek köszönhetjük lételünket. Feladatunk nem lehet egyéb, mint az, hogy az elmúlt idők kísérletein és tapasztalatain okulva, a jelzettem irányok tévedéseit kikerülve, a vallástanítás terén oly irányt kövessünk, mely a jelenkor vallásos szükségeinek megfelelő, s igy bizton célra vezet. Es melyik lehet e célra vezérlő irány ? Bizonyára nem az orthodox, mely a jelenkorban — a szó teljes értelmében — tarthatatlanná, sőt mondhatnám — nevetség tárgyává lett, s igy ennek számára nevelni ifjainkból híveket valóban merőben cél tévesztett törekvés volna. Az orthodoxia elavult formáiba, — melyek keletkezésök idejében hü kifejezései lehettek azon kor vallásos hitének — a jelenkor szabadabb szellemét, a vallástanítás sikerének teljes kockáztatása nélkül bele erőszakolni többé nem lehet, Es nem vezetne célra a p i etistikus irány sem, mert a jelenkornak többé nem sentimentalis érzelmekre, hanem erőteljes jellemekre van szüksége. A felvilágosodás követelményeivel s a tudományok elvitázhatatlan vívmányaival szemben szűkkeblű elzárkózás v. épen egyszerű tagadás hiában való, s a vallás sz. ügyének kimondhatatlan kárára volna. Ideje már fölemelkedni azon meggyőződésre, hogy a tudományok haladása a valódi vallásosságnak kifejlődését nemhogy akadályozná, sőt azt szükségképen elősegíti, a mennyiben a vallásos eszmék terén sok balvéleményt rectificál, némely confessionalis hitcikkek tarthatatlanságát kimutatja, s általában az értelmiség gyarapítása által babonás nézetek uralmát hova-tovább mind szűkebb körre szorítja, s ez által az igazi vallásosságnak nagy szolgálatot tesz. Es nem vezethet továbbá célra a vallástanítás terén a vulgáris rationalismus iránya sem, mely épit a nélkül, hogy szilárdabb alapot vetne, száraz okoskodásokba mélyed, s hidegen taglalja az emberi lét legnagyobb kérdéseit, de a fogékony szívekben a jó, nemes és igaz iránti hív buzgalmat, önfeláldozó készséget, szent lángolást ébreszteni nem képes, hasonlóan az északi vidék hideg napfényéhez, mely az örökhó fedte halmok tetőit megaranyozza ugyan, de sugarai nyomán a száraz avar ki nem hajt, virágok nem nyílnak s gyümölcsök nem teremnek. Melyik irány lehet tehát az, mely a vallástanitásban célravezet ? Egy szóval felelek : a J é z u s é. O nem csupán a hidegen fontolgató értelemhez, nem csupán a tulságokba csapongó képzelő tehetséghez, nem csupán a jó és rosz iránt egyaránt fogékony szívhez, nem csupán az alvó s ébredő lelkiismerethez, szóval: nem csupán a szellemi élet egyik vagy másik factorához szólott, hanem azokhoz együttesen mind :az egész emberhez, mint egy önmagában bevégzett lényhez, kiben az értelemnek, a szívnek, a lelkiismeretnek, az akaratnak egyaránt szükségei, követelései vannak, melyek kielégítésre várnak, s ez öröklő szükségek s követelések kielégítését tűzte ki tanitásának céljául. Meg sem kisérti az emberi szellemet egyszer mindenkorra megállapított hitcikkek nyűgeibe zárni, sőt ellenkezőleg az emberben szunnyadó nemesebb erőket felkölteni, tudalomra ébreszteni, s ez által az egyént az erkölcsi és értelmi szolgaság bilincseitől szabaddá tenni akarta, fölmutatván előtte a haladás végtelen pályáját. Fenségesebb irányt ennél vallástanitásunkban mi nem követhetünk. Független gondolkozású, erőteljes jellemű, igazságot szomjazó, az erkölcsi jó iránti szeretet