Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-06-28 / 26. szám

egyes-szám dativus e's ablativus ragával megelőző k, ak, ok, ek, jelzőkkel képeztetik. A latinban a rag bus, mely ragból azonban az a- és s-töknél csak s maradt meg megelőző hosszú tőönhangzóval, tehát: mensa-bus, ebből mensa-vus, ebből ismét a v kiestével mensa-üs, végre mensa-is (mint optumus-ból optimus), összevonva mensí-s; de ebben deabus megvan az egész bus rag; populo-bus, populo-vus, populo-üs, populo-is, összevonva populí s ; de duobus, tehát itt ismét megvan az egész rag; épen igy signi-s, querí s, libri-s, colori-bus, legi-bus, nationi-bus, virtuti-bus, homini-bus, corpori-bus, carminibus, judici-bus, turri-bus, brevi bus, mari-bus animalibus, eleganti-bus, monti-bus, nubi-bus; tehát ezen két casusban a mássalhangzón végződő tők is az i-tők közé esnek: . -a .,. Genitivus; ezen casus ragja a latinban rum (elavult sum) és wi»; amazt az a-, o- és e-tők, emezt a többi tőalakok veszik föl tehát: mensá-rum; pupuló-rum signö rum, queró-rum; libró-rum; color-um, leg-um, nation-um, virtut-um, homin-um, milit-um, corpor-um, carmin-um, judic-um, turri-um, brevi-um, mari-um, animalium, elegantium, monti-um, nubi-um; fructu-um; ré-rum. Nominativus és vocativus; ezen két casus a magyarban a tőalakhoz járult többes-számi jelzőkkel képeztetik. A latinban a rag es és i, mely utóbbi az a-töönhangzóval első fokozattal aevé, az o-töönhangzóval pedig í vé lesz, tehát: mensa-i — mensae; populoi = popul!, puerí, librí; color-es, leg-es, nation-es homin-es, milit-es, judic-es; brevi-s, eleganti-s, montí-s, nubí-s (vagy breve-s, elegante-s; monte-s); de sign-a, carmin-a, inari-a, animali-a, elegantia; fructűs (ebből fructu-es); ré-s. ímhol előttünk áll a latin declinatio, a mily egyszerű és természetes, épen oly alapos. Nem szükséges tehát minden kigondolható mesterkéléssel a már a régi grammaticusok által megzavart dolgot még zavartabbá tenni. — Vannak ugyan ezen tanmód által felállított szabályok alul is némi-nemü jelentéktelen kivételek, mert hiszen nulla regula sine exceptione; ezekre azonban teljes joggal mi is rámondhatjuk azt, a mit szerző ur az 58. lapon a magyar al- és felhangu szavakra mond, hogy t. i. ezen hangtani alapon nyugvó eltérések még korántsem elegendők arra, hogy értök öt érthetetlen declinatiót vegyünk fel, annyival inkább, mivel az ilyen minden alapot nélkülöző szétdarabolással célt sohasem érünk, azután pedig, a mi legfontosabb, nemcsak hogy a tudománynyal meg nem fér, hanem azzal homlok-egyenest ellenkezik ; pedig főtörekvése bizonyára szerző urnák sem lehet más, mint hogy „tudományos" tanodájában (a mint maga a latin iskolát nevezi) a valódi tudományt, nem pedig a tudákosságot honosítsa meg. — Hogy pedig ezen állitásunk is minden kétségen tul legyen s szerző úrral az egész világ ne csak belássa, hanem el is higyje, vessük ös.sze röviden ezen két tanítást szerzőnek eme tanítványához intézett kérdésén: Ha a tanuló a latin szövegben e casusokkal találkozik: ratio-nibus, aestatem, limitum, seneciutis, vulpiwm, froníe, princí'píóws, arU'um, nuces, imag/wMm, fulnnna, retia, sangumi, inerfes, — mi nominativusokra következtethet belőlök ? Vegyük tehát sorba ezen szavakat s igyekezzünk szerző urnák a szegény fiu helyett a nominativusokat kitalálni. Az első szóra nézve (ratio-m'&ws) ha a tanuló tudja is a fentebb 2. d alatt idézett szabályt, abból a nominativust sohasem találhatja ki, mert az csak azt mondja, hogy a singularis nominativusból a többi casusok ugy képződnek, hogy a casusi vég s a nominativus közé, még más betű is megy. Először is a fiu bizonyosan nem tudja, hogy mi tulaj donképen az a casusi vég. mert szerző ezt egyszer rabnak, másszor végzetnek, sőt képzőnek is nevezi; de ha tudja is, mégsem képes eltalálni azon bötüt, mely a casusi vég s a nominativus közé megy. A felhozott példában azonban eltalálhatja, mert először is ratio el van választva nibus-tói s hozzá ez utóbbi döltbetükkel írva, mi a szövegben másképen lesz. — A másodikra nézve még nagyobb lehetetlenség, hogy a tanuló a nominativust eltalálja, mert a regula szerint (v. ö. 2. e) alatt) a nom. végbetüje elváltozik s ugy járulnak hozzá a többi casusi végek, p. o. virtu-s, gen. virtu-t-is; pe-s, gen. pe-d-is; ru-s, gen. ru-r is. Ezen példákból a fiu látja, hogy a nom. végbetüje s, s hogy ez az s a genitivusban t, d és s-szé változik, de honnan tudja meg, hogy aestatem alakban is az s változott í-vé, mert a szabály csak „oly szókról" beszél, ezt pedig bármely szóra lehet érteni, pl. ezekre is: plebs, lex, paxsfb., tehát mondhatja a fiu, hogy a nom. aestax ; ámde szerző erre azt mondja, hogy amazokban az s casusi végzet (v. ö. 2. c) alatt), itt azonban csak végső betti; amott az s-et eldobja a nyelv, itt meg átváltoztatja. Szerencsétlen tanítás, még szerencsétlenebb tanítvány az, kit ily módon kényszerítenek a nyelven erőszakot követni el! Egyetlen egy szó sincs ezek között, melyet ezen nyelvre octroyált szabályokból helyesen magyarázni lehetne. „ Die Spraehe" — mondja Curtius — „soll bestáttigen, was wir ausgeklügelt habén, wir wollen nicht von ihr, sie soll von uns lernen." A mi eléadásunk szerint tanult fiúnak igen könynyü a nominativust ezen szókból kitalálni; mert ő igy jár el: rationibus; ebben a bus azt jelenti, hogy a szó vagy dativus vagy ablativus plurális; tudván pedig; hogy a mássalhangzói tők ezen casusokban mindig az í-tők közé mennek át, tehát a tő ratiőn-, a nominativus ratio, mert a folyékonyhangu w-en végződő tők — a szemlegeseket kivéve — a nominativusban a nasalist elejtik; — aestatem; ebben látja a fiu (mert mindig hátul, azaz a ragon kezdi a fejtegetést), hogy a rag em s hogy ez azt mutatja, miszerint a szó az acc. singularisban áll, a tő tehát aestát, ehhez a nominativusban hozzá adja a nominativusi s jelzőt, lesz aestat-s; ámde foghang sziszegőhang élőt a declinatióban hangtani szabály szerint mindig kiesik, tehát a nominativus aestas lesz; — limitum; ebben is az um rag mindjárt megmondja a fiúnak, hogy a szó a gen. pluralisban áll, a tő tehát limit*, mely hasonlóképen a foghangu tőkhöz tar-