Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-12 / 2. szám
TÁRCA M i s s i ó ü g y. Hangok a missio köréből. Nt. szerkesztő ur! Ez évi dec. 25-én Öt éve mait, hogy a magyarok temploma, a prot. magyar missio e drága kincse, Idvezitőnk születése ünnepén, Oláhhonban Pitesten nagy ünnepélylyel felszenteltetett. A lelkesedés, mely akkor a missio ügye iránt a nemesebb szivekben lángolt, azon reményt táplálta kebleinkben, hogy még néhány év, s uj meg uj egyházak alakulván, a jók és kegyesek áldozatkészsége megteremti számunkra az erőt, melylyel amaz egyházakban is az Úrnak templomokat és iskolákat építhetünk. — Szivünk fájdalmában fel kell jajdulnunk Jeremiás prófétával: miért felejtkezel el örökké -rólunk? elhagys z-e minket sok ideig?" Vagy talán a mindennapi kenyérért esedezünk ? A jó Isten megadja azt nékünk könyörgésünk után; de nemcsak kenyérrel él az ember. Honfitársaink, hitrokonaink, véreink kiáltanak hozzánk, kik szétszórva e hazában szűkölködnek mennyei vigasz nélkül, nélkülözik, mi az embernek legdrágább kincse, az Istennek igéjét ! S mi lehet egy emberre nézve fájdalmasabb, mint mikor meg van fosztva a vallás éltető malasztjától — a Krisztus evangyéliomától. Es itt nem egyes embernek ielki üdve, békessége; hanem ezereknek vallása, nemzetisége forog veszélyben, s lesz áldozata részvétlenségünknek, ha a missio szent ügye iránti lelkesedés égi tüze kialszik kebleinkből. Ki felel mindezekért? Talán mi, kik elhivattunk, hogy az Úrnak nyáját legeltessük, s bennök a vallás és nemzetiség szent érzelmeit ápoljuk, fentartsuk ? Kik a nélkülözések nyomasztó súlya alatt folytatjuk nehéz hivatalunkat, csakhogy fentartsuk az annyi nemes áldozattal léire hozott szent ügyet, hogy megmentsük a végenyészettöl a nemzettestnek tagjait, az Oláh- és Moldvaországban élő magyarokat. Hiszen ők a mi véreink, csontainkból való csontok, és nem kötelességünk-e őrködni, liogy közülök egy is el ne vesszen, vagy az idegen nemzetiségbe be ne olvadjon ? Kérdezhetné a kegyes olvasó, miért nem adtok tehát kifejezést nyomoraitoknak, szükségeiteknek? Nem nyitánk ajkainkat panaszra, nehogy azon kifejezésre szolgáltassunk okot, hogy : „nagynak kell lenni ott a nyomornak, hol maga a szenvedő jajveszékel" — Tűrtünk s hallgattunk, kebleinkbe fojtva nehez küzdelmeink fájó érzelmeit, vigasztalva magunkat szt. Dávid szavaival: sok nyomorusági vágynák az igaznak: de mind azokból megszabadítja Őtet az Ur. Megőrizi minden ő csontjait: egy azok közül meg nem rontatik: megszabadítja az Úr az ő szolgáinak lelkeket, és el nem vesznek, a kik ő benne biznak. — Bíztunk mi is Istenben, és ez istenbeni bizalom, e táutorithatlan hit tett bennünket erőssé ama nehéz és tövises pályán, mely egy magyar missionarius lelkésznek jutott osztályrészül. — Bíztunk eddig, és reménylünk ezentúl, hogy a jók és kegyesek, kik nemcsak ajkaikon hordozzák a missio szent ügye iránti részvétöket; de azt tettleg is elősegíteni készek, nem vonják meg tőlünk segedelmüket, hogy a szent munkában tovább is sikerrel haladhassunk, s legyen alkalmunk oly vívmányát mutathatni fel a magyar protestáns missiónak, melyre minden kegyes lélek ezt mondhassa: „íme ezt a magyar protestantismus hitbuzgósága teremtette!" Ha az eddigi eredményt tekintjük, szemben a mostoha időkkel, melyekben a missió keletkezett, s az erőkkel, melyekkel a missio rendelkezhetett, valóban minden prot. és nem protestáns lélek is egyiránt tiszselettel kell hogy tekintse ügyünket. De ha a külföldi missio vívmányait vesszük figyelembe, méltán kérdezhetjük: avvagy megeJégszik-e a magyar prot. missio eddigi vívmányaival? S nincs-e több teendője? elhamvadt-e hitbuzgósága, melylyel e szent ügyet oly lelkesen karolta fel kezdetében ? Mindezekre nem-mel kell felelnünk, E munka végetlen, mint maga az Istenség, s midőn a magyar nemzet a missió terjedését segíti elő, amellett, hogy saját vérrokonait menti meg az enyészettől, az evangyéliom hirdettetése által Isten céljait: a felvilágosodást, a tiszta keresztyénség terjesztését mozdítja elő, s ez az 6 legdicsöbb feladata. — Most emlékszem, midőn Helvetiában járva meglátogattam a baseli missioi intézetet nagyszerű palotájával, melyben számos négerek is, Afrikából ide hozatva nyertek oktatást, hogy honosaikhoz visszatérve hirdessék- ott a Krisztus evangyéliomát. Kérdem: ki hozta létre s ki tartja fenn ez intézetet? A felelet lőn: a hitbuzgóság. S mind ez a kegyes adományok gyümölcse. Lehet-e nekünk az az örömünk, hogy hitbuzgóságunkat ily nagyszerű eredményben tüntethessük fel ? Lesz-e idő, midőn nemcsak a pogányok közti téritést mutathatjuk fel, mint pl. az Angol missió; de legalább elmondhatunk annyit, hogy a mieinkről gondoskodtunk ? Vagy reánk illenek Merle D'Aubignénak, ama hires történész és mély tudományu genfi tanár és papnak mondott szavai: hogy Magyarország népe kegyes és vallásos; de nincs meg benne a külső kiható vallásos élet. Ennek ellenében váltig erösitém, hogy ezt tennünk nem engedé az Önkény és anyagi szeszegénységűnk. De erre ismét a lelkes pap azt jegyzé meg: hogy a vallásos életet sem a hatalom sem a szegénység nem korlátozhatja. S ime a magyar missio ez időben keletkezett. Mondhatja-e valaki, hogy a magyar nemzetben különösen prot. egyházunkban nincs meg a hitbuzgóság a külsőleg nyilatkozó keresztyéni élet? Ezt csak azért emlitém meg. hogy vallásos életünket a mivelfc külföld is figyelemmel kiséri és hogy e téren sok és fontos teendő várakozik reánk, s különösen a missio terén.