Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-04-19 / 16. szám
kedni és az országos iskolatörvényt oly szellemben megalkotni, hogy az állami és társadalmi újjászületésünk hatásos eszközévé válhassék. Szépen fejezi be a második szakaszt szerző a következő parainesissel: „Foltozgatással mai időben nem segitünk, kivált az oktatás terén. Itt teremtenünk s gyökeresen reformálnunk kell mindent, s midőn teremtünk és reformálunk, tegyük ezt úgy, hogy az intézkedések megfeleljenek a szükségleteknek, s magukban foglalják egyszersmind a siker föltételét. Iskoláink számra és tankörre nézve nem elégségesek, ami van; nem felel meg a kívánalmaknak sem tanrendszer, fölszerelés, sem a tanítók képzettsége s a tanítás szelleme tekintetéhen. Mint már emlitém, el kell hagynunk az egyoldalú elméleti rendszert, gyakorlatiabb alapot kell választanunk, mert nem a szemlélődesnek, hanem a tevékeny életnek, a cselekvésnek kell tanítanunk." „Melyik iskolát kell először javítanunk ? ez a kérdés tárgyát sem képezheti. Adatokat, összefüggő tájékozást kell szereznünk arról, hogy mink van, milyen ez, s mire van legközelebbi szüksége a társadalomnak átalánvéve ? Aztán számba kell vennünk az erőt, melylyel a lehető legnagyobb áldozatok mellett rendelkezhetünk, s meg kell tenni mindent mindenütt, amit s a hol csak lehet. Es fáradozásainknak kivánt sikere csak akkor lesz, ha mindnyájan közreműködünk. Az iskolaügy nem párt-, vagy felekezeti, hanem társadalmi kérdés, mely mindenkit egy formán érdekel, s melyhez senkinek sincs több, vagy kevesebb joga, mint a másiknak." „Különös figyelmet követel a nép ügye, mert nemzeti valódi erőt csak az egész társadalom buzgó, vállvetett közreműködésével fejthetünk ki, mert ezen erőkifejtésre a nemzeti lét biztosítása szempontjából is mulaszthatatlan és halaszthatatlan szükségünk van , s mert alkotmányunkat a szabadság alapjára fektettük, s ehhez szívósan ragaszkodni akarunk, miután ez a jövő egyik életföltétele, de a tudatlan nép vagy elvesz a szabadságban, vagy kikerülhetlenül szabadságát veszti el." „A népnevelésnek csak felsőbb ágát, de lényeges kiegészítő részét képezi az, hogy egyes társadalmi munkaköröknek megfelelő oktatása legyen. Vétkezünk az állam, a társadalom, s vétkezünk gyermekeink ellen, ha ezeket bizonyos munkakör becsületes betÖlthetésére nem taníttatjuk; de most erre nincs elég alkalom, itt tehát az államot s a társadalmat terheli a nagy mulasztás. Azt mondjuk földmivelés, ipar, kereskedés emelése nélkül elsülyedünk. De mivel vetjük meg ezen emelkedés alapját ? Semmi más, mint szakiskolák által. Közre kell működni a névelésügy előmozdításán minden honpolgárnak , minden társadalmi tényezőnek. Az iskola nem meríti ki az oktatást, ki kell azt terjesztenünk a gyakorlati életre is. Kormány, helyhatóságok, irodalom, egyletek kezet fogva működjenek e téren. Az utóbbiak befolyása itt a legnagyobb. De működjenek okszerűen s nem szakadozottan." „Csak azt a fátumszerü csalódást ne melengesse' senki keblében, hogy oktatásügyünk ugy is tűrhető, talán kedvezőbb állapotban van, mint sok más nemzeté, s hogy evvel épenséggel várhatunk is minden hátrány nélkül, ha más sürgősb teendők igénylik figyelmünket, munkásságunkat s áldozatainkat. Nagy tévedés! Minden természetes értelmi élénkségünk mellett az átalános miveltségben nagyon hátramaradtunk. Ha összeállitanók az értelmiségi tettreképes minősítés statistikáját, elborzadnánk , aránylag mily kevés valódi szellemi erővel rendelkezünk. Menjetek a közéletbe , s vizsgáljatok kritikai szemmel a különféle közhivatalokban, boltokban, műhelyekben, a szántófölden, s meg fogtok győződni, hogy nemzeti valódi miveltségünk csak foszlány, Pedig nemde, még hóditanunk is kell szellemi erővel; nemcsak megkedveltetnünk, de szükségessé is kell tennünk sok nemzetiségre nézve saját nemzeti miveltségünket ? Emlékezzünk Dessewffy Emil hattyuszavaira:" „Nemzeti miveltség és mivelt nemzetiség a cél, melyért mindnyájunknak küzdenünk kell, mert nem a mennyiség, hanem a minőség az erőnek sarkallata... ha veszélyben forog nemzeti létünk, ez nem azért van, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyúnk csekély! Hivatásunk, melyet sorsunk és helyzetünk reánk parancsolt, az, hogy olvaszszunk, de nem kényszer, nem erőltetés, nem mesterkélt eszközök által, hanem alapján a magunk számára követelt és senkitől meg nem tagadott fejlődési szabadságnak." A harmadik szakaszban az egyház és iskola közti kellő viszony megállapítása végett szerző mindenekelőtt történelmi genesisét adja az iskola jelenlegi állapotának, és kimutatja, mi okok működtek össze, hogy az iskolák vezetése az egész keresztyénségben kizárólag az egyház kezébe jutott, kiemelvén fejtegetései folytán azt is, hogy az iskolának az egyháztól való függése a dolog természeténél fogva egészen más jelentéssel bir a r. kath. hierarchicus egyházban, mással a protestánsoknál, hol az egyház a hívek közösségéből áll. „En azt hiszem — mondja szerző — hogy ellenkezik a társadalom jogaival , érdekeivel, ellenkezik a szebadsággal, ha a katholikus egyházi rend azt mondja, hogy egyedül csak ö van hivatva kath. tanodák vezetésére. Ellenkezik ez a szabadsággal, mert minden jogelőny megzavarja az egyenlőséget, de ellenkezik a társadalom érdekeivel és jogaival, mert a fönebbi tan azt jelenti, hogy a társadalomnak csak egy kis része van hivatva az egész társadalmat független belátása szerint vezetni." „Mi a nevelés-tanítás s mi annak tárgya ? Az ember szunnyadó tehetségeinek fölkeltése, s oly kifejlesztése, hogy legfőbb rendeltetését, az öntökélyesbitést eszközölhesse. E rendeltetést senkitől megtagadni nem lehet, de e rendeltetés teljesítéséhez az eszközöket megszerezni minden ember elvitázhatatlan joga, sőt kötelessége. Hanem, mivel e tökélyesbülés csak társadalomban, az egyik embernek a másikra való kölcsönhatása által eszközölhető, s mivel épen e miatt a társadalom minden
