Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-05 / 14. szám

Már emlitém, hogy a törvények célja, valahára a teljes szabadságot megszerezni; azt hiszem, nem volna méltó az egyházhoz, segítségért, kiáltania az államhatalomhoz, ezzel csak azt hitetné el, hogy kétkedik saját erejében, hogy önmaga beismeri tehetetlenségét. Az egyház nagygyá lett a maga valódiságában, nem államhatalom segítségével, hanem annélkül. (Bravó.). Maradjon azon az alapon az egyház, hol nagy apostoli küldetésének legjobban megfelelhet. Az élet igen komoly; sok sötét oldala van; elég alkalom nyilik: segedelmet nyújtani, vigasztalást adni, példával előre menni s az élet útját megvilágitani, az elesőket felemelni; — ezen az alapon működjék az egyház, működjék egész meggyőződésével, saját erejével, s akkor csakugyan a hivők szeretete környezi, s az marad, aminek Montalembert szavai szerint maradni kell: anya (Bravó); de ehhez nem kellenek előjogok, privilégiumok, melyek elég tévesen az egyház szabadságának kereszteltetnek. Szabadság az államnak, szabadság minden egyháznak az államban! (Elénk tetszés.). Miután Auersperg gr. beszédét bevégezte Jablonovszki indítványára az ülés bezáratott. Végre szombaton, mart. 21-én fölviradt a a nagy fontosságú nap, melyen el kellett dőlnie, hogy Ausztria megszabadul-e most már Róma békóitól, vagy tovább is viselendi azon igát, mely csaknem másfél évtizeden át oly súlyosan nehezedett vállaira, hogy gyakran a föld is ingott, s megnyílással fenyegetődzött lábai alatt. A felsőház ez ügyben való három napi tanácskozása alatt mintha csak kicserélték volna Bécs városát. Az urak házának karzata mind a három napon zsúfolásig tele volt; a különben békés, jó indulatu és munkás lakosság ezrei órákig elálldogáltak a tanácskozási épület előtt, s lelkes éljenekre fakadtak, ha egy-egy szabadelvű szónok beszédének hirét vették. Csak azt sajnálhatni, hogy a sok fütty és pisszegés, melyekkel az ultramontán urak megjelenését fogadták, nagyon elhomályosította a szép lelkesedés fényét; ha azonban fontolóra vesszük az örökös tartományok helyzetét szemben a concordatummal, ilyes kifakadások nem helyeselhetők ugyan, de mindenesetre kimagyarázhatók lesznek. S most térjünk át a mart. 21-ikei tárgyalásokra. — E napon már csak T h u n Leó gróf, a Bachrendszerkori hirhedt közoktatásügyér, mert sorompóba lépni az ultramontánok közöl. Beszéde ugyanazon középkori, elavult eszmékkel volt saturálva, melyektől az előbbi két napon szólott uitramontan urakéi hemzsegnek. Az ülés fénypontját Herbst igazságügyér és Auersperg Carlos hg miniszterelnök beszédei képezték. Az első különösen kiemelte, hogy a tárgyalás alatti kérdés nem pusztán jogi kérdés, hanem egyszersmind maga az alkotmány kérdés is. ,,Igen uraim, igy szólt Herbst, oly minisztérium, mely nem bir annyi erővel, hogy Ausztriát ezen reá sulyosodó lidérc nyomásától megszabadítsa, nem lesz képes sem az alkotmányos elvet valósítani, sem pedig az állam alaptörvényeit érvényre emelni.u

Auersperg pedig különösen azon felsőházi tagok ellen szólalt fel, akik a minisztériumot azzal vádolták, hogy a legközelebb múltban a concordatum ellen izgatott. „Ez oly állitás, mondá szónok, mely, ha igazságát kényszerülnének bebizonyítani, minden biróság előtt elesnék, s mint rágalom itéltetnénék el. Ha a kormány a sajtó támadásai miatt, mint bűnrészes vádoltatik, akkor bátorkodom azt kérdeni: kit vádoljon a kormány azon izgatásért, mely a minisztérium ellen bizonyos lapokban nagyban űzetik, folytonosan piszkolva a minisztereket. Ha a kormány azon hatalommal birna, hogy a sajtót tetszése szerint beszéltethesse és hallgattathassa el, legkönnyebb volna azon lapokat elnémítani, melyek, a kormány tekintélyét aláássák. Hogy a kormány ezt nem teszi, bizonyítékul szolgál arra, hogy Ausztriában sajtószabadság van." Ekkor a háznagy része beleunván a hosszas, feszült várakozásba, szavazást sürgetett, mire a végeldöntés megtörtént, s a szabadelvű többség javaslata 69 szavazattal 34 ellenében elfogadtatott. A szavazás bevégeztével a karzatok szűnni nem akaró éljen kiáltásokban törtek ki; a lelkesültség kihatott az udvarra s ki az utcákra, s egész Bécs ez órában az öröm meglepő képét tüntette föl az idegen szemlélőnek. A miniszterek kocsijait magok a polgárok akarták az illetők lakásaig húzni, a férfiak „hoch" kiáltásokkal s kalapemelgetésekkel, a hölgyek kendő lobogtatásokkal nyilvániták lelkesedésüket. Legmeghatóbb jelenet volt az, midőn egy galambősz aggpolgár oda ment egyik miniszterhez, s megszorítván kezét igy szólott hozzá: „Derék ember ön miniszter ur, haladjon előre a társadalmi szabadság utján, s mi követjük önt." Ugyanezen nap estején nagyszerű kivilágítás volt; az egész város fénytengerben úszott; meg kell azonban emlitenünk,