Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-15 / 11. szám

házasság dolgában a más felekezetűek ellen támadtak : Miklós cár a római pápa egyedül üdvözítő aklából a maga moszkói egyedül üdvözítő aklába egyszerre öt millió görög-katholikust parancsolt át. Reclamálhatta ezeket XVI. Gergely pápa 1844-ben, midőn Miklós, a minden oroszok cárja őt Rómában személyesen meglátogatta, s a pápának kezét vagyis a halászgyürü gyémántját megcsókolta. Szuvarov is megesókolta a pópa kezét, miután ötvenet kancsukáztatott rá. Mi magyar protestánsok a szerencsétlen lengyelkatholikus szomszédoknak, saját példánkat tárhatjuk elé; mi is küzdöttünk, vérzettünk, üldöztettünk, türtünk, mig eljött, mig felviradt a vallásszabadság napja. Merítsetek jó lengyelek a mi példánkból kitürést, reményt az üldöztetések,sanyargattatás napjaiban, reményt, hogy ha ti élők meg nem érhetitek, fiaitok, unokáitok megérik a felszabadulást. Merítsetek a mi őseink példáiból, miként mi utódok is azokéból merítünk, megmutatva hogy még él bennünk az ősök szelleme, — miként 1860-ban megmutattuk, midőn az absolut hatalom az 1859 sept. 2-iki pátenst ránk erőszakolni készült, 124 előkelő protestáns embereink vétettek kereset alá, részint már be is börtönöztettek, bebörtönöztetett a tiszamelléki evang. egyházkerület gondnoka, ugyanoda hurcoltatott annak mostani superintendense; az államügyész elé idéztetett Debrecen ősz superintendense, s e.kerületi gondnoka, kik a legvégsőre készen, nyíltan kimondották : itt állunk, egy szóval sem védjük magunkat, ám ítéljetek; igy a többiek is, kik miként őseink, a hitért máglyára, akasztófára, gályákra, s minden kínszenvedésekre készebbek lettek volna, midőn a fejedelem bölcsesége, a kedélyeket a pátens visszahuzásával lecsilapitotta. Höke Lajos. A bibliatanulmány Hollandban. 2. Dogmatikai határozatlanság korszaka, kiválóan bibliai irány. (Folytatás.) Mi Schleiermacher volt Németországon, az volt Hollandban Heringa a theologiai átalakulásra nézve; egy régi irány zárköve s egy uj korszak teremtője. Tanítványai, mint Schleiermacheréi is, a legelső helyeket foglalják el most az egyházban, s épen mint Schleiermacheréi a legkülönbözőbb irányokat követik, az orthodox párt első hősétől kezdve a modern irány fejéig, Oosterzeetől Scholtenig. E kétoldalúság bizonyos tekintetben magában Heringában is meg volt, vagy legalább a körülmények által rákényszerittetett. Már mint az eretnekségről gyanús Abresch szeretett és kitünteti tanítványa sem igen tetszett „ro?s ,

0pd-0d0g0záT0c$i

í

— mint életirója igen jellemzöleg kifejezi; sokan megbotránkoztak 1783-ban a „Hágai társulat" által jutalmazott müvén is („A kritika ohajtott használata s a mai visszaélés vele"), s midőn Utrechtbe tanárrá választatott, tanártársai borzalommal ölt ék el a hivek lelkét, mintha vége lenne az egyháznak. Az utrechti provinciában közmondássá vált: „nem izlik nekünk a Háring," s őrizkedtek is tanítványai közül választani papot, és a számos közköltségen tanulók határozott utasítást kaptak, hogy kerüljék Heringa leckéit. Könnyű nyíltan és bátran küzdeni elveink mellett tudományos téren, de nem a fanatizált néppel szemben. E szerint Heringának vagy üres teremben kellett volna beszélni, mihez a tanárnak valóban nem nagy kedve lehet, vagy megfosztani tanítványait, ha tán akadnának, az állomás reményétől. Hogy e Scyllát és Charibdist kikerülhesse, mindig nevekedő ovatosságra s elővigyázatra volt szüksége, mit utóljára oly művészi tökélyre is vitt, hogy nemcsak rosz hirét sikerült feledtetni, hanem élte vége körül leckéit az orthodoxiá plánta iskolájának tekinték. Gondolható, hogy a vélemények ily átalakítására csaknem a ravaszságig menő művészet kívántatott. Két helytelen, bár leggyakrabban megkísértett módja van a reformálásnak. Egyik a forradalmi, mely a múltból tabula rasát, csinálva egyszerre egészen ujat akar, másik a szerfeletti ovatosság mely az ujat is akarná s a régit sem meri bántani, „hirdesd véleményedet, csakhogy senki észre ne vegye, ujits, csakhogy az uj réginek lássék." Ez utóbbi térre szoríttatott Heringa. Halála után kiadott „Exegetikai és hermeneutikai müvei" remeke az óvatosságnak, az volt dogmatikája is. Elővette a bibliát, kikereste azon helyeket, melyek a különböző hitcikkekről szólnak, nagy ügyességgel s kitűnő ismerettel értelmezte történetileg és nyelvtanilag, — magyarázta dogmaticailag is, de csak addig, mig a confessiokkal nyilvános ellentétbe nem jött. E Rubiconon át soha sem ment, mert az egyházi tantételt mérlegelni a bibliai értelemmel ovatosság ellenes, a bibliai értelmet az egyházi tantételhez idomítani tudomány ellenes lett volna, s ha pl. oly hitcikk jött elő, mint a sz. Háromság, vagy sz. Lélek személyisége, akkor egyszerűen kifordittatá az idevonatkozónak tartott helyeket, egyetlen szó továbbfejtegetés nélkül. Midőn ily eljárást tanítványai is megsokalva, kérdék, miért teszi ezt, holott mégis kötelessége volna mélyebb fejtegetésbe bocsátkozni: „recfe mones," feleié, „at non sumus interpretes mysteriorum" S mint rendesen szokott, tanítványai között voltak, kik a tanár szaván túlmenni nem tudva, vagy nem merve, megnyugodtak azon tudatban, hogy mysterium tremendum előtt állnak, melyet a tekintélyre el kell fogadni, de felfogását hasztalan kisértenék meg, ellenben voltak olyanok is, kik észrevették, minő különbség van tanáruk előadásában, midőn szól hidegen, szárazan ily mysteriumokról, s midőn beszél arról, mit maga is átérez és átéreztetni akar: „fulgabant tum ejus oculi, atque ex omni vultus, corporisque habitu unicuique patebit, quam intimé illi persvasum esset de iis, — et quantopere eorum gravitatem persentisceret" és kiket ezen észrevétel ösztönzött utángondolni, hogy vájjon ama szárazan eléadott mysterium tremendum nem csak az egyházi dogmatikában van-e, hol ugyanazon dologról egyszerre állitatik az igen és nem, a van és nincs, az ugy és nem ugy, „hol isten egy és még sem egy, hanem három; és mégia