Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-01 / 9. szám

utrechti tanár dogmatikai óráját Mark, — Voetius egyik buzgó követője compendiumát használá, s a zsidókhoz irt levél 10 kötetes commentárában valódi Coccejusi elveket vall. — Kik a mult század végén még a két párt nevét hordák, alig tudtak volna számot adni. miben különböznek egymástól. A „Professor theologiae typicae" titulust még e század elején is viselék ugyan, de a typica tanára a typica ellen harcolt. Szóval, beállott azon kor, midőn mindenkiben felébredt a régi elégtelenségének sejtelme. A calvinista praedestinatio hova-tovább háttérbe szorult; nem álliták ugyan határozottan a szabad akaratot, de ugy beszéltek róla, mintha elismernék; nem nyilatkoztak ugyan kifejezetten a sz.-háromság, eredendő bűn, váltság (a vicaria satisfactio értelmében) dogmája ellen, de érezték azok elégtelenségét, azért a confessiok mellőzésével igyekeztek kizárólag csak a biblia előterjesztéseire szorítkozni, mi nem nagy előnyére vált ezen dogmáknak, melyeknek bibliai alapja nagyon is kétes. — Igy fejlődött ki bizonyos közönyösség a dogmák iránt, mi az ujabb fejlődés anyja szokott lenni; de csak ugy, ha már felébredt a bőlcselmi gondolkodás is, mely a vallásos eszmék mélyébe bocsátkozzék, s ne engedjen nyugodni a megfejtetlen problémák előtt. A bölcsészet iránt azonban Hollandban sokkal nagyobb ellenszenvet keltett a deisták és encyklopaedisták frivolsága, semhogy minden tisztán bölcseimi tanulmánytól, mint a félt neologia anyjától, szorgalmasan ne óvakodtak volna; a neologia félelmére pedig a különben is conservativ szellemű nép előtt elég indok volt az alig lezajlott viták emléke s a szakadástóli félelem. Mind ezek közösen befolytak azon — a 18. század előtt oly kedves, megnyugtató meggyőződés kifejtésére, hogy a vallásban a morál egyedül lényeges, egyedül szükséges. Kant csak azért és annyiban tehetett philosophiai téren némi hóditást, amennyiben philosophiája positiv-practikai részében hatalmas bizonyítványát lelék ezen kedves, biztos menhelyet igérő véleményöknek a morál primatusságáról; de azzal épen nem gondoltak, hogy a traditionalis dogmákat alávessék azon szigorú kritikai methodusnak, melyet Kant oly gyökeresen alkalmazott a hagyományos psychologiára és metaphysikára. Azonban a csendes, kevéssel megelégedő theologia, melynek szemei előtt csak a gyakorlati erkölcsiség leng, csak addig kielégítő, mig nem ébred fel a hitélet vágya s a nagy vallásos-problémákat nem érintik, midőn aztán sem a vallásos érzelmet, sem a tudományt ki nem elégíti. Az ész és sziv támadásai ellen pedig azt hívék, hogy a confessiok helyett teljes védelmet nyujtand a biblia, mint természetfeletti kijelentés, nem is gyanítva mily hamar fog jönni a kritika, mely oly hatalmas pusztítást teend a bibliai könyvek eredete felől létező traditionalis fogalmakban. Igy lett a confessiok ,,örök igazságú formuláiból" egy kegyeletes emlék ,,atyáink ama szép formulái/' egy ősi bútor, melyről látták, hogy a mindennapi használatból ki kell venni, ha ugyan azt akarjak, hogy bár a hagyományos családi ünnepeken megtegye a ceremoniális szolgálatot. *) S ezzel kezdődik a Holland theologia fejlődésében egy uj korszak, mely a lassú — de ép ezért a német theologiánál sokkal egészségesebb fejlődést készité elő, a 2. Dogmatikai határozatlanság korszaka kiválóan bibliai irány. Ha csak az lenne ismertetésem célja, hogy e korszakot jellemezzem, ugy elég lenne egy kiválóbb egyéniséget— p. mint Reville tevé. **) Van der Palmot, vagy szerintem inkább Heringa, utrechti tanárt felmutatni, de én főleg a fejlődés tényezőit (factor) akartam kikutatni — a figyelmes olvasó emlékezhetik mily indokhóX — s arra nézve nagyon fontosnak tartom a részletesb tárgyalást. Az érzéki természet az alakulásnak, fejlődésnek kettős modorát mutatja fel; egyiket az anorganikus természetben látjuk, p. a kristalizationál, hol az alakadó erő kívülről jön ; másikat az organikus természetben, hol az alakító erő belülről kifelé, egy pontból minden oldalra hat. Az egyén, vagy nemzet szellemi fejlődésére is csak e két helyről kereshetjük a tényezőket, t. i. vagy egy másik fejlettsége elsajátításában s igy külső képző erő ráhatásában, vagy saját szellemi erői önálló fejtésében, s igy organikus, belőlről ható fejlődésben. Vájjon hol kereshetjük jogosabban ? Tudom én, In gy a szellemi míveltség, a tudomány a népek közös kincse, — s igy az előhaladás vagy felfedezés mit p. Angliában, Franciaországban vagy Németországon tesznek, csak oly hamar válik sajátjává a három közül mindeniknek, mintha mindenik sajátmaga hozta volna létre. Azonban csak egy tekintetet kell vetnünk Európa többi nemzetiségeire — (p. a szláv fajokra) és azonnal megfogunk győződni, hogy ezen közösségből, mely a tudományos fejlődésben az említett országok népei között nagy mértékben (főleg a természettudományokra nézve) létezik, más népek ki vannak zárva, — s meggondolva azon élénk összeköttetést, melyben Európa népei egymással állnak, e kizártság okát nem kereshetjük a külső elszigeteltségben. Valóban, kik azt hiszik, hogy elég például Hegelt Muszkaországba vinni, hogy azonnal létrejöjjön ott is azon átalakulás, mely a tudós munkásságát Németországon követi, vagy hogy csak magyarra kell fordítani a külföldi tudósok műveit, hogy azok azonnal a magyar nemzet kamatozó szel lemi kincseivé változzanak : azok mintha csak kezet fogtak volna a szellemi fejlődés felfogásában azon természettudósokkal, kik az állati és erkölcsi életet még mindig csak azon tényezőkből akarják kimagyarázni, melyeket a szervetlen természetben találunk, t. i. a chemiai erők és physikai törvények hatásából. — Nem, — az organis*) A hasonlat kissé prózai, — de Iehetlen rá nem jó'ni, látva mint igyekeztek ünnepélyes alkalmakon p. tanári székfoglaló vagy rectori beszédeikben igazhitűeknek tűnni fel s mennyire ovakodtak máskor tudomást venni a confessiokról. **) A „Revue des deux Mondes" 1860-iki folyamában „Les ecoles theol. en la Hollandé" (kinek módjában áll, nagyon érdekes olvasmányul szolgálhat.).