Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-12-20 / 51. szám

a néptanítók, számos egylete arról tanúskodik, hogy a szent és nagy munkának végezése — hivatott férfiaink nemes sugallatuknak engedve — méltók akarnak lenni a népnevelői dicső névre. Lelki kín közt fordultam el egy napi lapban kö­zölt cikktől, melyben egy tömeg néptanitói cimmel kér­kedő egyén, dőreségében kinyilatkoztatá, hogy nem sz e­ret a nép szolgája lenni. — Nem hiszem, hogy e férfiak azt értették szavaikban, amit mondanak. — A nép szol­gájának lenni minden időben dicsőség. — A protestáns egyház keletkezése óta a népet szolgálja s maga a nép egyrészének hitegységében all — s ha nemes szolgálatá­nak a népnevelés terén nincs oly eredménye, mely a kor­szellem kívánalmának egészen megfelelne, annak oka ab­ban rejlik, hogy mig egyrészt a pazar, s gondatlan ál­lamháztartás folytán az államadó, és az országos csapá­sok, melyek a protestáns egyház tagjait is sujták, a buz­góság forrásait, melyekből az egyház szent céljaira me­ríthetett volna, megapaszták, addig másrészt az állam ál­tal a helyett, hogy működésében gyámolittatott volna,szent munkájában ezerfélekép gátoltatott. Ezek előrebocsá­tása után kérdem : Eleget tett-e a protestáns egyház a népnevelés terén azon kívánalomnak, melyet e nemzet művelődésének szempontjából az állam iránti kötelem 8 az emberiség szent érdeke elibe szab. — Nem hiszem hogy van e széles hazában ember, ki lelkiismerete sze­rint ezen kérdésre tagadó választ adna. Ha tehát a protestáns egyház eddig, midőn a nép­nevelés ügyét s a népet szolgálni ugy szólván bűn volt, a népnevelést ily önfeláldozással emelé, kérdem lehet-e most az államnak a magyar alkotmányos államnak ezen egyház irányában annyi bizalma, hogy azt a népnevelés teréről leszorítani még meg sem fogja kísérteni. Szerin­tem igen. Mert kérdem célszerü-e azon néptömeget, mely a népnevelést ennyire magáénak tekinti, azon befolyástól megfosztani, melyet e téren a protestáns egyház önkor­mányzati szervezete szerint eddig arra gyakorolt. Kérdem továbbá lehetséges-e a közoktatásügy ren -dezésekor a prot. egyházat, mint hazánkban a népneve­lés eddig legtevékenyebb tényezőjét tekintetbe nem venni és azon tanintézetek és népiskolák létezhetését, melyeket ezen egyház életbe hívott, s amelyeket jelenlegi anyagi viszonyainknál fogva az állam pótolni nem volna képes — megtagadni. Vagy lehetséges e azon jogot, melyet ezek felett a protestáns egyház emberi és hazai törvé­nyeink folytán gyakorolhat — kétségbe vonni. Azon általános törekvést, melyet Európa majd min­den államában észlelhetni, miszerint az egyház befolyása alól az iskolát megmenteni kívánják, hazánkban, viszo­nyaink és a történeti fejlődések miatt nem vélem érvé­nyesitendőnek ; mert ez hazánkban a nemzetiségek amúgy is érzékeny féltékenységét csak fokozná, és még alkot­mányos államéletünk ezerféle ellenei miatt közoktatás­ügyünket oly kezekbe juttathatná, melyektől mentse azt az ég hatalma. Azonban ez által korántsem akaró,n azt mondani, hogy a magyar állam a közoktatásügyet magáénak is ne tekintse. Szükséges, hogy törvényhozó testületünk oly köz­oktatásügyi törvényt hozzon mielőbb, mely annélkül, hogy a protestáns egyházak e téreni jogait sértené, anél­kül hogy az a közoktatásból monopoliumot csinálna, a köz-­művelődést emelje és a népnevelést felvirágoztassa. Egy néptanító. Nt. szerkesztő ur! A solti egyházmegyei köz­gyűlés az ingyeniskoláztatás lehető foganatosítására buz­dítván az egyházakat, buzdítása viszhangra talált a lac­házi egyház kebelében is, s mindjárt a jegyzőkönyv vé­tele után kimondatott, hogy ezen elvet egyháztanácsunk pártolja, s kedvező körülmények bekövetkezésével létesí­teni fogja. Nem volt egyházunkban egyetlen tag sem, ki ez üdvös eszmének ellenszegült volna, mit egyesek óhajtá­nak, óhajtá azt egy szívvel lélekkel az egész gyülekezet, mely az istenháza iránti forró szeretetét épen a legutóbbi inség után is azzal bizonyitá, hogy önkénytes adakozás folytán a szószékre finom zöld posztó s ezüst rojtos teri­tőt vett. Mihelyt a nyári s őszi takarodás után a szorgalmas nép tüzhelyeihöz szorult, s inkább otthon tartózkodott ; az ingyeniskoláztatás eszméjét az egyháztanács újra megpendítette, s fölhívta arra az összes gyülekezet min­den tagját, hogy a kényszeritésnek semmi nyoma se le­gyen. Számos aláírásokkal ellátott ív köröztetett, s ugy a szegények mint a gazdagok kifejezték azon kívánsá­gukat, hogy az ingyeniskoláztatás tetté érleltessék, még akkor is, ha ahhoz áldozattal kellene járulniok. Az egyháztanács megbízottjai a városi tanács kül­dötteivel egyetértőleg készítettek egy tervjavaslatot, mely -szerint az ingyeniskoláztatás e városban létesíthető lenne. E tervjavaslat szerint az egyház fizetne még a tanitók fizetésébe 100 frtot; a városi pénztár szintén 100-at, — a közbirtokossági pénztár járulna 150 frttal; a különben is csekély egyházi adó 10 itce árpával emeltetnék fölebb; a vélemények ide vonatkozó szavai igy hangzanak : „mi ugy vagyunk meggyőződve, az illető pénztárak évi pénz­tár maradványainak több évi utánvizsgálása után, hogy a pénztár a közlakosság terheltetése nélkül ezen áldoza­tot megteheti; söt ha célszerűbb gazdálkodás hozatik be, a községi vagyonok kezelésénél ennyi összeget különben is elő lehet teremteni; de miért is hozhat az ember kön­nyebb és nyugodtabb szívvel és lélekkel áldozatot; te­hetne le alapítványt, mint saját gyermekei, unokái ja­vára?! hogy azok az iskolában ingyen képeztessenek, a tanitassanak." A f. é. dec. 8-ki közgyűlés határozata Lacháza vá­ros történetének fénylő lapját képezi. Az összes lakosság megjelent e napon a városházánál, hol az ingyeniskoláz­tatás tervjavaslatát készítő bizottmány fentebb emiitett véleményadása volt a közönség elébe terjesztendő. Mi

Next

/
Oldalképek
Tartalom