Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-12-15 / 50. szám

TÁR G-A. Néhai képviselő Dósa Klek llaros-Vásár­helyre szállítása és eltemetése. Nov. 22-ik napján megtartatván Pesten a halotti tisz­telet, azon éjjelre a reformátusok sírboltjába helyeztetett a halott; másnap reggel kivitetvén, a nagyváradi vonat­tal megindittatott Erdély felé. Szállításával a képviselő­ház egyik hivatalnokát, Ottlik Grézát, bízta meg; vele indult egy képviselőházi szolga. A család részéről az el­hunytnak fia, egy barátjával, képezé a kíséretet. 23-án esti hat órakor érkezett a vonat Nagy Vá­radra ; ott az indóházban a város küldöttje, a jog akadé­mi a tanárai, növendékei közül sokan és néhány polgár várakozott, tisztességet tenni az ország halottja porainak. Váradról csak a következő nap reggelén indult tovább a gyászos menet s estére hálni erdélyi földre, Gru­csáig érkezett. A halottat szállító kocsi gondosan be volt csomagolva; legkevésbé sem árulá el, hogy mit szállít, mindamellett az egész vonalon tudták, hogy épen az idő­tájban szállittathatik át a nagy halott földi maradványa. Mindenütt arról beszéltek. hogyr Erdélynek eme veszte­sége nem egyhamar lesz kipótolva. 25-én este 7 órakor érkezett a halott Kolozsvárra. Kolozsvárhoz közeledve, egyre élénkült az izgalom, lovas emberek száguldottak ki hírt vinni, ha érkezik e már ; kocsin barátok, rokonok jöttek messze elébe. Kolozsvár­hoz közeledve, a veszteség érzete egyre élénkült, e város­hoz már sok emléke van kötve az elhunyt jóltevő mun­kásságának. — A harangok megkondultak az oláh Mo­nostor helységben és viszhangoztak rá Kolozsvár minde­nik tornyából. Két hosszú sor fáklya világitá meg a nagy veszteség tudatát élénken tükröző arcokat, kivont kard­dal, gyászöltözetben környezé a jogász ifjúság a társze­keret; elől sötét lobogók, egyiken az elhunyt neve és évei száma eztist betűkkel. Igy indult a menet be a vá­rosba, melynek apraja nagyja megjelent, részt venni a köz­gyászban. Minden felekezet iskolái, jogakadémia, városi communitás, valamennyi testületileg, és ezenkívül az ösz­szes lakosság. Nem tudok hozzá vetni a kiséret számá­hoz, annyi igaz, hogy Kolozsvár széles utcái hosszú sor­ban zsúfolva voltak emberrel. — Éjjel a szállodában fegy­veres drabantok állottak őrt; reggel tovább ment agyász­menet. 26-án délben értek Tordára; ott a megyei és vá­rosi hivatalnokok s a város összes lakossága, a főispán vezetése mellett, ment a halott elébe, egyik ref. lelkész beszéddel tolmácsolá a veszteség feletti fájdalmat. Azon nap éjjelén Kutyfalváig értek. 27-én délben vonultak be Maros-Vásárhelyre. A vá­rosi küldöttség kiment a határszélre; ott voltak az el­hunytnak családtagjai is. Az országgyűlési biztos csinos beszéddel adta át az ország halottját szülővárosának, hogy nyugodjék ott, ahol élt, ahol oly sokat, áldásosán munkált, levették a koporsót, kibontották, s a városi ha­lottas kocsira helyezték. A város végén föl voltak állva már a testületek, kigyült a város minden lakosa, megje­lentek nagyon sokan Marosszékről, Torda és küküllő me­gyékből. Középületeken és magánházakon gyászlobogó mindenfelé. Látszott jól, mennyire érzi Vásárhely, hogy az ország vesztesége legnagyobb, legközvetlenebb vesz­teség rá nézve. A várhelyi teplomba bevonuláskor a ka­tonaság helyőrsége is kiállott és tisztelkedett, valamint a kijövetelkor is. Ember hátán ember, a közönségnek har­madrésze sem fért be a tágas templomba. Megzendültek az orgona gyászhangjai s a gyászos karének mellett megindult a szivek lekötött fájdalma s el­telt a templom hangos zokogással. Esperes Péterfy József imája után Szász Béla ref. tanár tartott jeles beszédet. Mindenkit elragadott, mindenkit megvigasztalt, mert arra emlékeztető a fajdalomtól gyötört sziveket, hogy olyan élet után a minő a Dósa Eleké volt. nem megsemmisülés a halál. Az az élet sok jeles magot vetett el, melyeknek áldásos gyümölcsei soká. nagyon soká fognak még má­soknak használni, másokat rá emlékeztetni. Künn, a temető cintermében, Szentgyörgyi Imre itélő mester intézett bucsuhasgokat az elköltözött ne­mes szelleméhez, azzal letették porlani, pihenni, nője mellé, szülői körébe. Igy fejezte ki országunk tisztelőiét e férfiú iránt halálában, kit szerencsétlen politikai viszonyaink sokkal szűkebb körű munkatérre szorítottak, mint nagy tehet­ségei a minőre képesítők. Egy ország előtt tündökölhe­tett volna, a viszonyok holtig a város területére szoriták, ott, igaz, hogy tündökletes volt. De munkásságának gyü­mölcse köz birtokává lett az egész országnak, az ország meglátta fényét, gyászolja letűntét. Abban a sírban Maros-Vásárhelytt Erdély codifi­kalója nyugszik, a legnagyobb prot. jogtudós, mély böl­cseségü és gyermekileg derült, nemes kedélyű férfi, jus­tus ac tenax vir. Nyugodjék csendesen. Réthy Lajos* GYÁSZHÍR. Szászy Lajos, az irsai ev. egyház tanítója nincs többé, a nemeskeblü emberbarát, jó családapa és szor­galmas tanitó nov. 27-én délelőtt, két heti betegség után, életének 46-ík évében, örök álomba szenderült. Végtisz­teBségtétele'n, mely nov. 29-én délelőtt tartatott, szép

Next

/
Oldalképek
Tartalom