Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-29 / 39. szám

nak óhajtanának tartani; de én kezet fogok véle, nem törődve azzal, ha tövise megszúr is, mert őszintén szólva, nem annyira, mint ő cimezé, a vallásos, hanem inkább az én nézetem szerint az egyháziasság iránti közönyösség ma már nem agyrém a mi magyar nemzetünkben, nem az magyar prot. egyházaink falain belül sem. Mint indítványozó ur, ugy én is, ki még a gyakorlati lelkészet terén csak három év óta vagyok egy igen jelentéktelen munkás, azon hő óhajomat fejezem ki, vajha egyházunk oszlopemberei mielébb kiterjesztenék hatásuk jótékony sugarait eme, fejünk felett borongó vészfelhőre, mely keblében ölő villámokat rejt. Hadd legyen szabad nekem ez igen fontos tárgyban némely észrevételt tennem, mely egyszersmind bővebb kifejtése leend F. L. ur indítványának. Ismétlem, fájdalom ! tapasztalat igazolta meggyőződésemet, hogy az egyháziasság, — nem merem állítani, hogy a benső vallásosság — hanyatló félben van. Megdöbbentő tény ez, vihar előtti lassú csönd — melynek bekövetkezhető hátrányait előre kiszámitni alig lehet; a beteget késő akkor gyógyítani, ha haldoklik ; mihelyt betegségének elejét veszik, sok esetben fölgyógyulhat. Egyházunk beteg kezd lenni! Mi az egyháziasság ? a vallásos élet gyökere, vagy nevezzük azt táplálójának ; a vallásos élet nemes virága, a hit és tiszta erkölcs, ezeknek gyümölcsei a jócselekedetek. — Egyáltalában nincs semmi vágyam azon rajongók táborába soroztatni, kik a vallásosságot a külszertartások szigorú betöltésétől föltételezik, s félelmesen dörgő anathémát kiáltanak az olyanokra, kik templomba nem járnak szorgalmasan, nem tartok azokkal egy uton, kik a szent inquisitio véres bárdjaival óhajtanák idveziteni az eltévelyedett juhokat; de másfelöl azonban, igenis barátjok vagyok, s ha gyarló erőm engedné, előharcosa óhajtanék lenni azoknak, kik az egyházias élet szelid és nemes fejlesztésére szelid és nemes eszközök alkalmazásba vételével törekesznek, mert cn részemről ugy tekintem az egyháziasságot, mint oly erős szekrényt, mely drága kincset tartalmaz. Őrizi az erkölcsöt és hitet, hogy rajtok folt vagy törés ne essék. Azért örültem, midőn F. L. ur indítványában lelkemben régen táplált gondolatokra találtam, örültem; mert hittem, hogy ha nt. szerk. ur az ö indítványát lapjába tenni szive3 volt, az övé mellett az enyimnekis, mely annak mintegy folytatása, szives szállása leend. — En F. úrral némileg egyetértek, osztom azon véleményét, hogy a házi istentiszteletet ajánlanunk kell; azonban egy lépéssel hátrább megyek, s hozzáteszem, a mit ő hihetőleg azért mulasztott el, mert előre is föltételezte, — elöször meg kell a népet tanitani a házi istentiszteletre. Ezt teszik Skótiában, Hollandban sőt még Jénában is az úgynevezett írásmagyarázat által. Amily üdvös ezáltal a bibliaolvasás; nem mondom mindig, de igen sok esetben magyarázat nélkül ép oly kártékony lehet. Üdvezitőnk is magyarázta az Írásokat, nekünk az ő méitatlan szolgáinak is azt kell tennünk, s vasárnapi szónoklataink — valljuk meg — nem felelnek meg a szoros értelemben vett Írásmagyarázatnak. A reformátorok, midőn a nép kezébe adták a bibliát, világboldogító céljaikat nem érik el, ha előbb annak homályos helyeit föl nem derítik. Lelkipásztorkodásom rövid ideje alatt is volt alkalmam meggyőződést szerezni a felöl, hogy az értelmetlen bibliaolvasók mételyei az egész gyülekezetnek, — s a lelkésznek nem kis munkájába kerül téveszméiket, balfelfogásaikat helyes irányba terelni. Ha tehát azt akarjuk, pedig akarnunk kell, hogy a bibliaolvasás hasznos, és áldásos eredményű legyen, nem elég annak olvasását ajánlani, hanem legelső, mulaszthatlan kötelességünk a népet megtanítani arra, hogy azt értse, s okosan olvassa. Ismertem én már oly egyént, — egyszerű takácsmester volt — ki csaknem könyvnélkül tudta a bibliát, s midőn kérdeztem tőle hogy „érted-e a mit olvassz", nagyszerényen válaszolá „igen is értem." Noshát „kérdém tőle", mit tesz a bibliában százszor meg százszor előforduló szó „Jehova," Válasza ekép hangzott," azt teszi tiszt, uram, hogy „J ajh o v a" bújhatnék el Isten elől. Pedig csaknem könyvnélkül tudott minden verset föl Mózestől a mennyei jelenésekig ! De hogy magyarázzuk az írásokat? Herkulesi munka, mondják nagyontisztelendő pályatársaim az ur 8zŐllöskertjében; hiszen századok zajlottak le a mindent eltemető idő tengerébe, s a biblia tengere még ma is kimerithetlen ! A fáradhatlan halászok fel felhúznak ugyan onnan több gyöngyöt, szebbnél szebb elveket, némelyek valódiaknak, s ára megadhatlanoknak tartják azokat; mások szemökbe nevetve, mint hitvány csigahéjjat dobják el. De tudjuk ám, hogy egy bölcs egyházi atya szerint e könyvek könyve olyan, melyben az elefánt úszik, a bárány könnyen gázol át. Lehet és van a szentírásnak oly magyarázata, mely a nép értelméhez alkalmazott, mely nem követel mély és sarkalatos buvárlást és mégis megóvja azt oly eleséstől, melyet a biblia értelmetlen olvasása az együgyü értelmekben előidézhetne, s hogy van ily magyarázat, bebizonyiták azt Starke, Lange, Horné, Cobbin stb. Elérkeztünk a bökkenőhez. Hány van, ki előtt Starke, Lange terra incognita, s ha németül tud is, hányadik lelkész az, ki ismerné a világirodalom első nyelvét az angolt, s miképen magyarázzon segédforrások nélkül, mert könyvtárában még Rosenmüller sincs. Csak volnának ily könyvek anyanyelvünkön, többre mehetnénk ! A tudomány más ágai már csak virágoznak, a theologia mezeje még üres. — Egyházunk jelesebb tehetségű férfiai volnának hivatva, hogy e tekintetben nekünk gyámkezet nyújtsanak, s a meggyújtott szövétneket kezünkbe adják, hogy ennek világa által elüzhessük a közönyösség ijesztő rémeit. De csuda e, ha ezeknek is lankad szorgalmuk, midőn tapasztalják, hogy munkájuk gyümölcse a könyvárus lompapirjai közt hever. Merjen e fiatalabb, s tapasztalatlanabb ember föllépni, ha elsö