Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-15 / 37. szám

hogy elébbutóbb elfogja dönteni, és igy itt mindkettőnknél egy illetékesebb nagy tekintélyű testület fog határozni, ehez tehát szólanunk felesleges. — De már azon észrevételére Sz. M. urnák, miszerint „bízva a sajátommá tett ügy igazságában, nem láttam volna szükségesnek napfényre hozni : mino fogalmaim vannak a lovagiasságról, és illemről ? pár szóval felelnem kell. — Hogy a kérdésben lévő ügyet én sajátomul tekinteném : ebben Sz. M. ur téved • ez az ügy nem az enyim, de egyetemes hitfelekezetünk-é ; hogy hozzá szólottam : annak oka volt, mert L. . . urnák, gyanúsítás lelkétől sugalmazott cikkét hiányosnak, s ekkép a dolog valódi állását, a t. olvasóközönség által meg nem érthetőnek tartottam, s ekkép szükségesnek láttam a hiányos közleményt j. könyvek nyomán kitoldozni, és helyreigazitani. — A mi pedig az illemet, és lovagiasságot illeti : kérdhetném ugyan, és méltán Sz. M. úrtól, hogy mikép tévedhetett ez előtte ismeretlen vidékre ? azonban e kérdést önként mellőzöm, az elfogulatlan olvasóra bízván annak megítélését, hogy mennyiben hágtam át az illem, és lovagiasság határát, midőn a szőnyegen lévő ügyhöz szólván, L. ur cikke által kényszerítve, egy pár jó akaratú szót Sz. M. úrra is vesztegettem. Azonban Sz. M. ur, ki ellenfelének talán még imádságát is gyauus szemekkel nézi, botrányt lát még abban is, hogy az ő tisztviselővé lett elválasztatását az isten kegyelmével hozom kapcsolatba. — En mint vallásos keresztyén, a nagy Isten bölcs munkái felett, melyek nemcsak a természetben, de a világtörténelemben is oly nagyszerűen nyilatkoznak, gyakran elmélkedvén, hazánk politikai viszonyainak jobbra fordultát, főleg Isten kedvező kegyelmének szeretem tulajdonítani ; s ha e kegyelem mind e mai napig késik } tisztán áll, hogy Sz. M. ur azon tért, melyre őt a megyebeli összes választók akarata állította, máig sem foglalhatta volna el. Miért tetszik hát néki mégis különösnek, hogy egy lelkipásztor itt az isten kegyelméről szól : azt csak ő tudná megmondani; de hogy aestheticáján változtatni nem akar j azt már egyáltalában kárhoztatnunk kell, mert igy elvégre Sz. M. ur, nem lészen egyéb, mint egy értéktelenné lett, s erkölcsi súlyát elvesztett, s megégetésre praedestinált tövisbokor, a mi pedig egy változtatott aestheticával magát hasznosítani tudó, s kellő képességű egyénre nézve igen olcsó dicsőség. Sz. M. ur a következő pontokban, a lelkészi kar ellen intézni szokott támadásaira nézve magát igazolni akarván, elmondja a világ előtt, hogy milyen keblet óhajt ő a reverenda alatt, — mit tanult az ároni háznál, — mint vivta egykor a Ieonidási hőscsatát Békésen, — mint látta boldogult atyját keseregni, egyik, vagy másik lelkésztársának állásához nem illő magaviselete miatt, — s reá nézve is mily leverő az ily szomorú látvány ; miért is óvszerül ajánlja a nyilvánosságot, méltatlannak tartván a testülethez, hogy egyesek hibáit, néha bűneit takargassa. — Tiszteletre méltó nemes fölgerjedése a próféták vétkei, és a papok álnoksági miatt kesergő léleknek, melynek, mint egy második Ilyésnek oly nagy búsulása vagyon a seregek Uráért Istenéért! ! — Nem akarom vitatni, hogy a tiszta szivet rejtő kebel a Zrínyi dolmány alá is igen szépen oda illik, sőt annak legszebb gyémántkapcsa a hazafiúi feddhetlen becsületes jellem; nem vitatom, hogy a haza jövője értelmileg képzett, mindenek felett pedig kellő erkölcsi miveltségü tisztviselőiben találja föl a szükséges biztositékot; valamint végre azt sem, hogy a mi világi uraink azáltal bizonyítják meg evangyéliomi egyházunk iránti szeretetüket, ha igaz vallásosság, s képmutatás nélküli buzgósággal fénylenek a közönség előtt, s példaadásaikkal, mint templomba nem járás- s urvacsorával való nem élésükkel, nem rontják le azt kint az életben, a mit mi az Ur házában sok verejtékezéssel építünk. Mindezeket mellőzve térek át Sz. M. urnák önvallomásaira. Sz. M. ur maga bevallja, hogy szokott néha a lelkészi kar ellen észrevételeket tenni; erre nézve tehát nem mondhatunk mást, mint amit az evangyéliomi nemes ember mondott szolgájának: ,,a te szádból ítéllek meg tégedet gonosz szolga" ; mert hiszen, mint jogtudó jól tudja azt Sz. M. ur, hogy propria confessio aequivalet mille testibus ; hogy vannak-e világosan látók, kik Sz. M. urnák e tekintetben célját látják ? azt nem tudom ; én csak annyit mondhatok, hogy e világosan látók közzé nem tartozom ; — de hogy Sz. M. urnák, és elvtársának a gyülésekeni magukviselete igen sértő, és botrányos : azt már igen is fájdalommal tapasztaltuk. Nem akarok egyes specificus eseteket idézni, csak a gyulai gyűlésre hivatkozom. Itt már Sz. M. urnák, és elvtársának ruditásuk- és petulantiájukat culminálva láttuk. E gyülésünk a városháza nagy termében tartatott, hol más hitfelekezetü hallgatók, köztök a görög keleti lelkész urak is, nagy számmal voltak jelen, s midőn hallottuk ama vérig sértő nyilatkozatot j ,,a jó markos fiatal tiszteleteselcet az eke szarvára utasítommelyet egyébiránt dicséretére legyen mondva a közönségnek, az általános felzugásban nyilatkozó rosszalás kifejezése követett : ugyan mit gondoltak rólunk szegény prot. papokról? nem tekintettek-e ugy bennünket, mint szánandó helótákat, kiket a világ némely hatalmasai ltényök s kedvök szerint sárral dobálhatnak ? Vájjon az ároni háznál tanulta ezeket Sz. M. ur ? ugy hisszük, hogy nem, — ugy hisszük, hogy ily célú küzdelemért aligha tartotta volna méltónak, idvezült atyja vele kezet szorítani. — De hisz egykor, vele melegen szorított kezet erős küzdelmiért? s ugyan miből állott ez a küzdelem? 1857. mártius havában Békésen tartott gyűlésen, egy bizottság által készített egyházalkotmányi tervjavaslat vétetvén vita alá, miután a bizottságnak Sz. M. ur is tagja volt, s ennélfogva a tervjavaslatot csalhatlannak hitte : azok ellen kik a javaslat valamely pontja ellen felszólaltak, köröm szakadtáig harcolt, s a mi különösen figyelemre méltó, valami fejőkbe fészkelt hierarchicus prücsök ösztönzésére, minden eltérő véleményt ily szempontból bíráltak meg elvtársával, igy p. o. élénken emlékszem, hogy Sz. M. ur elvtársa, veszélyt látott még abban is, hogy a visszás életű házasokat, a papok csak egyedül magok békéltessék, mivel qz — úgymond — hierarchiára vezet. Valóságos don-quixottei viadal volt biz ez, melylyel egyáltalában nincs mit dicsekedni. Hogy némely lelkészeket az állásukhoz nem illő tettekről a nyilvánosság tart vissza; az meglehet; de eltekintve attól, hogy sokszor a legártatlanabb, s legbecsületesb ember is, mire példák vannak, hamis vád alapján a nyilvánosság fóruma előtt méltatlanul hurcoltathatik meg : hát Sz. M. urnák a nyilvánosságróli fogalmával megegyezik az, hogy legcsekélyebb tárgyat is, mihelyest papokról van szó, élire állítson, keserű térre vigyen által, s egyesek hibái — vagy mulasztásaiért az egész testület ellen gúnyolódjék ? Es avagy akkor tartja magához méltatlannak a testület egyesek bűneit takargatni, ha inquisitori szerepet visz ? vagy minden legkisebb okra a törvény keresztfájára feszíti a vádlott, vagy eltévelyedett hivatalnokot, a helyett, hogy mint a szeretet vallása őrállójához illik, a szeretet törvényszéke előtt kisértené meg a mutatkozó baj békés elintézését ? Avagy nem tartaná-e maga is Sz. M, ur oktalannak az oly orvos eljárását, ki midőn valamely könnyű sebet egyszerű irral begyógyíthatna, szúr, vág, metsz, mignem a sebet utoljára egészen elmérgesiti ? Rosz neven veszi Sz. M. ur tőlem, még azt is hogy idvezült atyjáról megemlékeztem, állítván, hogy ez neki kedvezőtlen érzést okozott, és ugy tekinti, mintha sziszegő kígyót látott volna a neki kedves sir gyepén elsuhanni. — Ez már egy kissé vastag személyeskedés Sz. M. Úrtól; de hiszen ő itt is következetes marad aesthetikájához. Ámde azért én e pontot nem toldom meg, és nem igazítom helyre ; csak is azon t. tiszttársakat hivom fel, kik visszaemlékeznek még az 1862-ik év september 17-éu Tárcsán történt ünnepélyes összejövetelünkre, melyet a maga nemében páratlan gyöngéd figyelem eszközölt, s valamint az ezt követett october 16-ára, és tudják, hogy ugyanazon év nov. 28-án f. gyarmaton tartott gyülésünk előtti reggeli órákban, mily alacsony szerepet vállalt Sz. M. ur magára, épen az iránt, ki amaz említettem két nap megható eseményeiben ténykedőleg vett részt; és azokat hivom fel; kik tudják, hogy egy megrendítő csapás, a családanya halála után egy hétre képes volt, Sz. M. ur gyűlésünkön megjelenni pusztán azért, hogy ott magát kidulakodhassa, és ezek mondják meg, mikép szokta Sz. M. ué a társas élet legszentebb viszonyait tisztelni, s vájjon nem épen ő volt-e az, ki amaz újonnan emelkedett sírdombokat kígyóként körül sziszegte ? . . .