Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-18 / 33. szám

hogy az evangeliomi szabadság érzete annyira vérében van a magyar protestáns embernek, hogy csak tudomására kell juttatni azt, miszerint amaz elidegenithetlen kincs megmentéséről van a szó, melyért atyái annyit vérzettek, és hagyományos erénye, az áldozatkészség ismét uj életre fog ébredni s az önsegélyezés eszméje meleg pártolókra fog találni. Ezen önsegélyezés mikép történendő megindítását fejtegetni, volt eredetileg célja e dolgozatnak. Amint azonban irásközben a kérdés mind tisztább körvonalokat öltött lelki szemünk előtt, csakhamar beláttuk, hogy nem idő- és célszerű abba ez alkalommal bővebben beereszkedni. Mert feltéve, hogy kifejtett jogos várakozásainkat a törvényhozás teljesitendi, ez által helyzetünk módosulni fog s ehhez képest teendőink is más mérveket öltendenek. Mind ezek után végeredményképen kimondhatjuk, hogy egyelőre nem marad részünkre más, mint, hogy — amint báró Vay ő excellentiája a S.-Patakon julius hóban tartott egyh. ker. gyűlést megnyitó genialis beszédében gyönyörűn kifejtette—, várjuk be az országos ügyek közel jövőben történendő kifejlését, addig pedig készülgessünk folytatandó eszmecsere és adatgyűjtések utján ügyeink végleges elintézésére. Ballagi Mór. Ugy szó a sok közül. Van-e az igaz küzdelemnek méltó bére ? Eme kérdésre a mai-kor eseményei fennhangon és tettekkel bizonyítva felelik: „Igen is van" — viszonyítva ezeket kedves magyar hazánkra ; midőn életét, vagyonát, a köznemzeti becsület- és önmegtartásért a kényszerítő szükségben áldozatul adta, nem érdemlett szenvedések súlya alatt békével hordozta leaíáztatását, tűrte és fizette a koldussá léteiig a mindég növekedő ujabb és ujabban kigondolt adókat, mindent veszített, mindent áldozatul adott, csak reményét nem veszítette s jogait fel nem adta! Es ime a legközelebb mult 18 éves szenvedés után a hazafiak reménye teljesedett, jogai visszaadó félben vannak, a hazának megkoronázott királya van ; ki midőn fejére tette a magyar nemzet koronáját, országlását azzal kezdé meg, hogy a haza védelmére kelt honvédek rokkantjai s azok árvái, özvegyei szomoritó sorsuk enyhítésére, — hogy a hazafiak belefáradt könyörületességét kikerüljék, — a nemzet ajándékát egy alaptökévé, a nemzet kezébe tette le; a nemzet pedig naponkénti adományai által oly tőke alapot egészít ki, mely méltó jutalmazása lesz a nemzet azon méltánylásának, melylyel fennállása óta oly nagy volt a szép és dicső tettek végrehajtásában. Van hát bére az igaz küzdelemnek; mert 18 évet végig nyomorgott honvédek még megmaradt néhánya, s azok nyomorban küzdő özvegyei és árvái, ha csak némi részben is reme'nyelhetnek részesittetni az irgalomnak, de a nemzeti nagylelkűségnek morzsáiból. De midőn a megkoronázott magyar király s királynő ily fényes jelét adja az elismerésnek, s megelőzni látszik a nemzet kérését is: — akkor méltán nagy legyen a magyar nemzet is, hogy másnemű honvédéiről se felejtkezzék meg, azokat is 300 éves küzdelem s nyomor után, vigye be már egyszer az ígéret földére, kiket a bujdosásnak nyomorai, a probáltatások nehéz harcai, a gúny és rágalom nyilai és mindenek felett a porig alázott szegénység szenvedései a hazafiság a hazaszeretet ösvényéről egy percig is le nem terelhettek. Ezen más nemű honvédek a protestáns lelkészek, és tanitók (ezeknek özvegyei és árvái). Ezek kiáltanak segélyért, ezek némelyei éheznek, és nélkülöznek mindent, a mi a legegyszerűbb mindennapi élhetésre is szükséges. Ezek azok, — tagadhatlanul, kik mindeddig megvédték, megőrizték a honi, a magyar nyelvet, s vele a magyar nemzetiséget, és ezek lennének-e többé elfelejtve s kizárva a nemzet jótéteményesei közzül akkor, midőn az általok megőrzött nemzeti nyelv többé el nem enyészhető. Ha van az igaz küzdelemnek méltó bére, ugy el nem maradhat többé a magyar protestáns lelkészek és tanitók jutalmazása sem. A küzdelmek, miket kiállottak, tudvák mindenki előtt, azok nem ráfogások, azok a történet könyvéből is soha ki nem türülhetők. Es ha kérdem, ennyi elfelejtés, boszszantás, ennyi nyomor és szükség mellett is a magyar prot. vallás autonómiáját ki oltalmazta meg ? Felelet: a protestáns lelkész és tanitó. — A próbáltatás és fenyegetés napjaiban ki támadtatott meg, és ha ezek nem használtak, az Ígéreteknek ki tétetett ki leginkább? Felelet: a szegény lekész! És eltántorodott-e csak egy is azok kőzzül ? Es ha a nagy adók, a mostoha körülmények kivették is kezéből a mindennapi kenyeret, s szegénysége miatt egy közönséges jó napot sem képes magának és családjának szerezni; mégis azon lelki erők teljesen megvannak nála, hogy nemzeti nyelvét, hazaszeretetét autonómiáját, még ennyi áldozatok mellett most is hiven őrzi, s fel nem adja. És kik ezen eddig elfelejtett fiai a honnak ? Azon lelkészek, kik a kormánynak organumai, a kormányzatnak másokkal együtt kiegészitői. —Az egyházi jog mondja: „A törvényesen bevett egyház anyagi tekintetben is követelheti a Statustól, hogy ha az ország terheit másokkal egyformán mozdítja elő célszerű nevelés által: