Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-07-14 / 28. szám

remtő önkényt akarnak találni, mely korlátlan tetszése szerint igy vagy amúgy működhetnék, s tetteinek korlátlan sokféleségében majd igy majd amúgy nyilatkozhatnék. Nekünk a Szabadság — mondja (55 1.) — mely minden öntudatosan cselekvő ember sajátja, lélektanilag annyi, mint saját magunk elhatároz/ía/ása a cselekvésre, bármicsoda győző indokokból, — tudva — akarva történő magunk eltökélése jobbra vagy balra, cselekvésre vagy nem cselekvésre, ennek vagy amannak, igy vagy amúgy intézendő kivitelére. Az ily szabadság minden nyomon maga után vonja a beszámítást." — Tehát csak választási szabadság a minél többet — kivált az erkölcsiség kiinduláspontjánál — csakugyan aligha is lehetne megbizonyítani, sőt nincs is szükség többre, mivel az erkölcsiség — a tökéletességre törekvés — bennünk gyökerezvén. s alkotó részünk levén, annak törvényei ránk nézve egyáltalában nem mondhatók külső törvényeknek, külső kényszerűségnek, sőt épen ellenkezőleg azt követelik e törvények, hogy önelhatározással valósítsuk, mert csak igy lesz meg — az ethicálian logikailag szükségszerű, összefüggés az erkölcsiség és boldogság közt. + * * Es most tévedéseimért elnézést kérve búcsát veszek Vandráktól (s néhány pillanat múlva az olvasóközönségtől is,) bár most következnék még, hogy szóljak a „Bölcseleti jogtan" (Észjog.) cimü munkájáról Vandráknak, de e tudomány számára a politikai és társadalmi tudományok haladása oly roppant anyagokat halmozott fel, hogy még távolról sem érzem magam csak annyira sem illetékesnek e körben adversariakat hozni fel, mint a bölcsészet egyéb köreire nézve éreztem. Csak annyit említek, hogy e részben ma még sokszorta inkább elmondhatni azt, a mit a kitűnő Savigny, a jog tudomány történelmi fejtegetöi közt egyik oszlopférfiu, mintegy félszázada irt Friesnek, s a mi igy hangzik : hogy „a mai kor e nemű kutatásokra sokkal kedvezőbb, mint az elmúlt évek; a hangos sentimentalis érdek meglehetősen lecsillapult, a mi a tudományos kezelésre oly kártékony volt, s melynek Ízléstelensége legvilágosabban mutatkozott a francia forradalomra való azon kalandos vonatkozásokban (ujabban pedig általában az összes forradalmakra), mely vonatkozások a bölcsészetben, vagy a történetben csakis a dilettáns előtt voltak lehetők. Mindez megszűnt s a levegő ismét tiszta."*) A három nagy nemzet, az angol, francia és német tehát teljes igyekezettel dolgozzák fel mindazon anyagot, a mely az ujabb tapasztalatok folytán vendelkezésiikre áll, s kivált Francia- és Angolországban a jogbölcsészet minden vonatkozásaiban roppant tömeg tudós által buvároltatik, s a bölcsészet — ha lehet hozzávetni — tán sem egyik, sem másik tudománykörre oly roppant emelő hatással nem volt, mint a minővel jelenleg a jogi körben látjuk működni. E téren már nálunk is inkább van közönség, s az ember tán remélhet valamit, mikor látja, hogy Carey *) Henke „I. F. Fries." 295. 1. a levelek közt. nagy müve a „Társadalomiról, Mill könyve a „Szabadságról," s alkotmány-bölcsészeti más tanulmányai, May Erskirte müve az „Angol alkotmány kifejléséről" mégis csak elegendő olvasó-közönségre találnak, mert hisz különben a kiadók nem vállalkoznának egyiknek a másik után kiadására. — Egyébként ezt is nem egyébnek köszönhetjük, mint annak, hogy részint teljesen a politika körébe vágnak, részint arra hajlanak, — s erre nézve a kényszerűség már megtanított bennünket, hogy tanulni kell. Vajha mindenre nézve ily hangosan fülünkbe szólna a kényszerítő szózat! A philosophia, ha nem teljesen üres formalitas, hanem valami benső, s minden dolgokat átható szervesség tudománya: roppant horderejű, s ennél fogva nagyon tévednek azok, a kik ennek alaki nagyszerű vívmányait a maguk teljes — gyakorlatlanokra nézve kivált annyira nagy — hozzáférhetlenségében akarják egyszerre tárgyalni. — Ennek lesznek ugyan olvasói ketten-hárman, azok, a kik ugyanezeket már idegen nyelveken is olvasták, de a mi kezdő közönségünk „iszonyodik s fut4

'' mint Kazinczy Ferencz mondaná. Lám pedig csak a minap is volt az akadémiában egy felolvasás, mely a philosophiai módszerekről szólt, s kérdem ki számára ? Ha ily valóban rideg elvontságában mutatjuk a philosophiát a közönségnek : én ugyan részemről épen nem csudálom, ha ez a közönség tapsol és tombol örömében, mikor a haza bölcse azt mondja, hogy „a philosophia olyan, mint a zsir; minden ételbe kell belőle valamennyi, de magában élvezhetetlen." — A legnagyobb tisztelettel legyen mondva, de épen talál ide az a francia irodalmi példaszó, hogy „Les sages d'une nation sont fous de la folie commune!" — Távol van tőlem, hogy én hazámnak, az élők közt legnagyobb két fia közül egyiket sérteni akarnám: de kimondom, hogy ilyen nézetet, mint az emiitett, csakis Magyarországon lehet szerezni a philosophiáról a hol az emberek még nem jutottak el oda, hogy a „per aspera" utat' megtevén, már „ad prospera" lehetnének. — Ha csakugyan igaz ama tömérdekszer elmondott, s e miatt csaknem üres phrázissá vált állítás, hogy ,a világot eszmék mozgatják:" akkor a philosophia története nagyobb alakjai mind egyenként fölkelhetnek, s az összes világ nagyai első sorába állhatnak, mert ök szolgáltattak a világ fejlesztéséhez legtöbbet. Nem is vált soha is — sem szégyenére, sem kárára e tudomány azon térnek, a melyen valamelyik képviselője megjelent, s ezért örömmel is fogadták mindenütt. — Csak az egyetlen egy theologia az, mely időnként meg-megijed az uj eszméktől, melyek a philosophia köréből oda is átmennek, de rendesen ez is ugy jár mindig, mint a hogy Luther és Melanchthon jártak Aristotelessel. Meg és el akarták mindketten vetni a róm. catholica egyháznak ezen több századon át csaknem egyedüli támaszát, s Luther Márton — mint egyébkor is — rögtön kész volt a sátán nevének emlegetésével. „Nisi caro fuisset Aristoteles, vere diabolum eum fuisse non puderet assere" mondá, s a hajtható Melanchthon is osztá a nézetet. — Utoljára mégis megint csak