Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-20 / 3. szám

ezen mondata: „Ekkor már a katekhetika inkább azzá lön, a mi nálunk, t. i. ifjúság és néptanitás." (1. H. theol. tudom, encyclopaed. magyarra forditotta Révész Imre. 347. lap.). S hogy hazai tekintélyt is emlitsek: „Az egyházi atyáknál is, mint Nyssai Gergelynél, Jeruzsálemi Cyrillnél, mindenütt vallástanitást jelent a katekhetika." Egyh. szónoklattan irta Kun Bertalan 1855. 167 lap. De miért tettem én két cimet oda, hol egy is elég? azért, — mert épen a gyakorlati életre, s abban szegény oskolatanitóinkra is gondoltam, kik előtt, pedig, általánosan szólva, nem hiszem, hogy a katekhetika görögös név ösmeretes lenne, ugy szintén azt sem, hogy ezen hitemért neheztelésöket vonnám magamra. Igaz, hogy az meggyőződésem és elvem, miszerint a vallást papjainknak, s nem iskolatanitóinknak kellene tanitni a népiskolákban, de mikor jő el ennek országa ?! Nem tetszik továbbá a „katekhismus" meghatározása, mert a szerint nem „káté," hanem a „felekezet tanrendszere értetődik." Hiszen a káté felekezetnek épen tanrendszere, népszerű és nem tudományos alakban. Biráló űr mondja: „Káténak pedig a vallástanitásnál használt kézikönyvet hívják" igen, de ezen használt kézikönyv épen a felekezet tanrendszere; mire még csak annyit jegyzek meg, hogy nem minden vallástanitásnál használnak kátét, hanem pl. bibliai történetet, és mégis vallást tanilnak. Megbotránkozik továbbá a „katekhetika" fogalma meghatározásánál a „melyet" szóban, igy nem érti, tán sajtóhiba ... nagy bölcseséggel bevégzi felette elmélkedését : „nesze semmi fogd meg jól" szavakkal. Nem sajtóhiba, ugy irtam és értem, s nincs miért fárasztani az elmét helyes értelmezésében, — mert értelme csak egy lehet, a következő :... azon elvek és szabályok rendszerét foglalja magában, melyet (mely rendszert) minden vallásos oktatásban szem előtt tartanunk, követnünk kell (tehát a rendszer összesítő szó.). Ezután visszaugrik biráló úr az előbbi §-re, s annak egy mondatát a többihez hasonló merészséggel ós indulattal megtámadva, eredeti alakjából igyekszik kivetkeztetni, s bizonyitni, hogy valami abrakadabrát állítok. Arról van szó, hogy az egyházi atyák idejében a vallástanítás alakja nem volt a mostani elbeszélő és kérdező (akroamatikai és erotematikai), hanem csak eléadott tárgy elkérdésére szorítkozott. Idézem a biráló urnák ezen mondatra vonatkozó szavait: „Itt azt állítja nt. Garda úr, hogy most a vallástanítás abból áll}

hogy a tárgyat elbeszélik és elkérdÁk ; de nem ugy volt ám hajdan, — akkor csak az beszélt tárgyat elkérdezték, f (mert előadni és elbeszélni synonym fogalmak) Valóban mély bölcseségü állítás /" Ki nem látja át, hogy a furfangos bírálat AchUlesi sarka az eredeti „kérdező" szót „elkérdik"kel fölcserélt szóban rejlik, a kettő között pedig nagy a különbség, — mert kérdezni lehet anélkül, hogy valamit elbeszéltünk volna, de „elkérdeni" nem, — az utolsó supponált szó csak a már elbeszélt, vagy eléadott tárgyra vonatkozik. Az egyházi atyák idejében előbb elbeszélték, vagy eléadták, ugy a hogy tudták, a tanoncoknak Jézus és az apostolok életét, alkalmasint bizonyos szakaszonként, s azután elkérdezték. A reformacio után fölmerült a kérdező, sokratikai alak, miszerint kérdezés, vagy kérdezősködés utján igyekeztek a vallástanitók a tanoncoktól a kérdezett tárgyról véleményt, ítéletet nyerni, anélkül, hogy elébb valamit elbeszéltek volna a tanoncoknak. Majd egyesült a két tanalak, t. i. el-elbeszéltek valamely tárgyat, s közbe-közbe kérdeztek stb. Ezt ma is használja minden apa gyermekeivel szemben, a r. tanításról itt nem is szólok. íme nem azt mondom, a mii biráló úr állit; de biráló úr ugy látszik nem foglalkozott paedagogiai dolgokkal, s következően nem is értette a kérdező alakot. A fenebbiek után azon észrevételt teszi, hogy a 2-ik lap Plató katekhetikája után készült, de ezt csak idézetem nyomán látszik állítni. Különösnek tartom ezen megjegyzését, mert én nem titkolom, sőt mindenütt idézem a kútfőket, s ha tán helyen-helyen kimaradt volna az idézet, nem szándékosan, hanem legfennebb figyelmetlenségből, feledékenységből történt. De tán nem is tartoztam volna a részletes idézéssel, miután az 5-ik lapon több katekhetikai müvet följegyeztem, ezen megjegyzéssel: „melyek némelyikét magam is használtam." Szerénytelenség és lovagiatlanság nem tartoznak tulajdonaim közé, valamint eredetiség affectálása sem természetem, — azzal, hogy idegen kútfőket meg jelölve használtam, tán nem követtem el azon hibát, melyet biráló úr elkövetett, midőn, ha jól emlékszem, a hollandi ref. egyházról irt doctum opusát a prot. lap hasábjain, mint eredetit közié a kútfő elhallgatása nélkül. írja továbbá 3. §-röl, hogy benne a katekhetika, katekhesis és katekhismus fogalmait összezavartam stb. Minő bátor és alaptalan vád ! A kútfő Hagenbach magyarított encyclopaediája. Épen azon renddel használtam fel, igaz a lehetségig rövidítve, és megnevezve a kútfőt, sem nem zavartam, sem nem tettein hozzá egyebet, mint a rni a fordított szövegben olvasható. Azt helyesen jegyzi meg biráló úr, hogy „az öreg Hagenbach nagyon jól tudja mit beszél" — mert a katekhetika történelmét a külömböző időkben kelt katekhismusok megemlítése, az időnként változott tanalak, irány kimutatása alkotják. S itt ugy tetszik nekem, hogy a derék „öreg" Hagenbach sem tudja nagyon elválasztani a „katekhetikát" a vallástanitástól, vagy mit jelent a már fennebb idézett mondat „Ekkor már a catekhetíca inkább azzá lön, a mi nálunk, t. i. ifjúság és néptanitás." Biráló úr itt vádol engemet, nem tudom miért — ugy hozta szenvedélye, — de Hagenbach urat menti. Azután Hagenbach és szerintem közli a katekhetika történelmét, s kimutatja, hogy az enyim rövidebb, s nem mindenütt a magyar fordítás szavait tükrözi vissza, a nélkül, hogy az értelmen változtatás történt volna. A 4-ik §-röl állítja biráló úr, hogy a ft. K. B. úr katekhetikája szólíthatna meg miatta, s közöl belőle néhány sori igazolása végett, mily igaztalan, az eredetit mellőzi, s a mi megnevezett forrás után szabadon van dolgozva párhuzamba méltóztat állítni, itt sem tudom okát kitalálni, tán hogy stolfage gyanánt szolgáljon ? . . . Nem, hanem, hogy mély bölcsesség hangján igy kiálthasson fel: „Mily különös iromája a sorsnak ! Mindketten egyet mondanak