Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-30 / 26. szám

Az ős egyházban nem volt semmi olyan intézmény, mely bár csak legtávolabbról is hasonlitott volna az inquisitiohoz, s melyből aztán idővel ezen borzasztó törvényszék fejlődhetett volna ki; sőt az egész négy első század öntudata és uralkodó nézete ellentétben állott minden kényszer alkalmazásával a hitre tartozó dolgok körében. A legrégibb egyházi atyák ugy vélték, hogy a lelkiismeret szabadsága, mit ők magok részére követeltek a többséget alkotó pogányságtól, mindenkinek szent és elidegenithetlen joga, — és hogy Jézus azon szavaival, melyekkel az égből tüzet kérő tanítványokat hibáztatta, valamint a konkolyról mondott példabeszédével, melynek az aratásig a gabonával együtt kell növekedni: már eleve eligazított minden pert, s kárhoztatott minden erőszakot a hit dolgában. Hivatkoztak továbbá az egyházi atyák nézetök érdekében a vallás természetére, melynek alapját okvetlenül szabad elhatározásnak kell képezni. Athanasius, ki épen igen élénk hitvillongások idejében élt, s személyesen érdeklett fél volt, kijelentette, hogy az igaz vallásnak épen az az ismertető jele, hogy senkit sem kiván kényszeríteni, amint nem kényszeritett Jézus sem, és hogy az üldözés a sátánnak találmánya és ismertető jele. — Chrysostomus is ellenzette a testi büntetések alkalmazását, s azt kivánta, hogy az eretnekek irányában is keresztyéni szeretetet kell gyakorolni. A keresztyén császárok száműzéssel szokták büntetni a tévtanok hir detőit, sőt fenyegették még halállal is; de ez csak visszarettentésére történt azoknak, — a büntetés végrehajtására senki nem gondolt. Az első kivégzés 385-ben történt, midőn Maximus a spanyol Priscilliant néhány hívévei együtt, pantheistikus gnostikus tanok terjesztése miatt halálra ítélte; de ugyanakkor a legtekintélyesebb egyházi férfiak annyira megbotránkoztak ezen tényben, hogy az ítéletben részes és vádlóul fellépett püspökökkel minden egyházi közösséget felbontottak, pl. Márton a toursi és Ambrosius a majlandi püspök. — Még később is ugy vélte Chrysostomus, hogy ha az eretnekeket testi büntetéssel akarják illetni, a társadalomban végetlen harcnak tüzét fogják meggyújtani, s Sokrates az egyházi történetíró 450 körül az eretnekek üldözését az igaz egyháztól idegen dolognak állítja. — A nyugoti egyházban Augustínus volt az első, a ki a donatistákkal folytatott hoszszas küzdelme miatt, saját korábbi meggyőződésével és az egyházban addig uralkodott nézettel ellenkezőleg kimondta, hogy a vallásos kényszerités s a máskép gondolkozók üldözése jogosítva van; mert véleménye szerint azt tapasztalta, hogy azon donatisták, kiket a császári büntető törvények a kath. egyházba visszatereltek, eg.y idő múlva sorsukkal kibékültek. — Azonban a halálos büntetés ellen tiltakozott akkor is, mint korábban, de ezenkívül minden más kényszerítő eszköz alkalmazását megengedte. — Ugy de, ha a kényszerítés elve egyszer kimondatott: világos, hogy utolsó esetben a végső eszközhez is hozzá lehet nyúlni, s valóban az üldözések barátjai mindig Augustinusra szoktak hivatkozni, mint tekintélyre, és csak az általa felhozott erősségeket ismételgetik, jóllehet céljokra csak igen nagy erőszakkal tudják felhasználni. Augustinus után még 6 vagy 7 század tölt el, mig az eretnekek üldözésének és kiirtásának elve teljesen érvényre emelkedett. Itáliában látták, hogy az arianok és katholikusok kölcsönös türelem mellett századokon át meg tudtak egymás mellett férni; azután elenyészett az arianismus magától, s a 8-ik századtól a 11-ikig nem merült fel olyan dogmatikai vita, mely alkalmas lett volna a szenvedélyeket felizgatni. Amint azomban a 11-ik század vége óta a Hildebrand pápa rendszere kifejlett, s hova-tovább tökélyesedve az egész egyházi életet és gondolkozásmódot leigázta: az eretnekek iránt való nézet és bánásmód is megváltozott. Szent Bernhard, korában (1130 körül) az egyház legtekintélyeseb férfia még világosan kimondta, hogy az egyház az eretnekekkel szemben nem mehet túl azon határon, melyet Isten az apostol által Tit. 3, 10-ben kijelölt. De közvetlenül utána következett az átalakulás. Gratian decretuma, mely 1152 után az egyházi törvényszékeknek is codexévé, s a clerusnak általános tankönyvévé lett, e téren is hatalmas befolyást gyakorolt. Grratián felvette II. Orbán azon határozatát, hogy ha valaki egy excommunicáltat megöl, nem lehet véteknek tekinteni, (Non eos homicidas arbitramur, quos adversus excommunicatos zelo catholicae matris ardentes, aliquos eorum trucidasse contigerit) s ezen kivül összeállította Aiigustinusnak a vallásbeli kényszerítés