Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-05 / 18. szám

vérek templomában ftdö N e i m e i s t e r Rudolf, ezen egyháznak huszonegy évig ritka erélyű lelkésze, tartott b úc s ű-b e s z é d e t kedves gyülekezetéhez. A szép uj templom zsúfolva volt mindenrendü hallgatókkal. Jelenvolt maga a porosz konzul egész személyzetével és számos román úri család ftdö N. R. úr egyszersmind tanár is volt az itteni román tanodában s igy széles ösmeretsége volt a bojárok között ts. A mi templomunk épitése körül is sok hasznos és feledhetetlen szolgálatot tett egyházunknak, ezért egy gyűlésben meghatároztatott, hogy a presbyterium testületileg fog megjelenni ezen isteni tiszteleten, ugy is lön. Az isteni tiszteletet korábban végezve, átmentünk testületileg, nemcsak a presbyterium, de az összes hallgatóság, aki csak beférhetett. A gyülekezet buzgó áhitattal hallgatta kedves lelkipásztorának búcsúbeszédet, melynek vége felé hangos zokogásban tört ki főleg az ifjúság és a nők kivétel nélkül. Alig lehet mcghatóbb, mint midőn zokogni látunk egy ilyen népes gyülekezetet. . . . Maga a búcsúzó szónok is több Ízben kénytelen volt szünetet tartani, hogy zokogását visszafojthassa. Ki ugy ösmeri, mint e sorok irója, e derék evang. lelkész fáradhatatlan működését azon egyház érdekében, egészen természetesnek fogja találni ezen érzékeny búcsúvételt. Midőn Isten hozzádot mondott azokra, kiket 21 év alatt keresztelt, konfirmált és megesketett, a kedves R omaniára, melyben életének legszebb korát töltötte el, a szent falakra, melyek többé nem viszhangozzák szónoklatait, a zokogás általános és leírhatatlan volt. Anélkül, hogy annak fejtegetésébe bocsátkoznám miért kénytelen egy ilyen közszeretetben élő lelkipásztor 21 évig gondosan ápolt egyházától megválni, röviden megemlítem, hogy 1846-ban, midőn lelkészi állomását itt elfoglalta, az egész Moldva-Oláhországban csak Bukurestben volt evang. lelkész t. i. Ő és társa, ma már 7-en vannak az ország külómböző pontjain s mindenütt szép imaházak iskolák és papi lakok vannak emelve. Itt Bukurestben is alatta épült az uj díszes nagy templom a papilak fiu és leányiskolák, az uj temető, mely legszebb az egész országban s dacára, hogy e nagy egyház magában is elég dolgot adott, a vidéki egyházak iránt is kitűnő buzgalmat fejtett ki. Apostoli fáradozása nem is maradt elösmerés és jutalom nélkül. Az öntudat legdrágább jutalmán kivül, maga az egyház több izben megjobbította évi fizetését, a porosz király és F. J. magyar király ö felségeik érdemjelekkel jutalmazták alattvalóik érdekében kifejtett buzgólkodását, s végre ez év elején a berlini föegyház-tanács visszahívta a feledhetetlen hazába, hogy Luther Márton szülővárosának Eislebennek szomszédságában Leimbachban szolgálhassa az urat és nevelhesse a hazának szép reményű fiait és leányait. Hogy ki leend utóda, itt azt még nem tudjuk egész bizonyossággal. A romaniai evang. egyházak a berlini főegyháztanács alatt állnának, ez küld ide lelkészeket, ennek tudtával és beleegyezésével hagyhatják el az itteni lelkészek állomásaikat, midőn alkalomszerüleg mással óhajtják felcserélni. A lelkészeket legnagyobb részt a G u s z t a v-A d o 1 f- e g y 1 e t fizeti. Még sohasem fordult elő azon eset, hogy e tisztán német ajkú egyházközségek súlyos igának tartották volna a berlini egyháztanácstól való szellemi függésüket, sőt a legnagyobb hálával ismerik el, miszerint csak is az anyahoni egyházakkal való szoros összeköttetésben tarthatják fen, ily messzi távolban, mind édes nemzeti nyelvüket, mind evangyéliumi hitöket. Kérdi a n. t. Szerk. úr, hogy hát a mi szervezetünkkel, hogyan állunk ? Felelet: a legjobb kilátással. A minisztérium változásával idő kellett, mig a harmadik kultus ügyér is átvizsgálhassa megfontolgassa ezt a veszélyes s román ellenes (?) magyar propaganda (?) szervezetet a minőnek Rozetti úr elnevezte volt. Ez is megtörtént már, s csak az aláírás hiányzik miután a beprotukulálás minden formalitásán átesett. A húsvéti, sz. ünnep utánra ígérték, hogy minden bizonnyal átküldik. Bizony nem rajtam mult, hogy hamarabb vissza nem kerülhetett. Koos Ferenc, ev. r. lelkész. GYÁSZHIREK. Mivel a „Prot. Egyh. és Isk. Lap," egyházi életünk virágzása ügyében működött jeles férfiaink és nőink gyászos elhunytát s mi több életrajzát kegyeletesen fölveszi hasábjaira, hogy emlékük a késő utódok előtt is példaként világoljon : ez oknál fogva nem mellőzhetem el én sem, hogy Singler György miskolci közkedvességü ref. énekvezérnek és énektanitónak apr. hó 14. esteli 8 óra tájban tüdőszélhüdés állal történt halálát, számos ismerősei és barátai előtt ne jelentsem, és egyúttal rövid életrajzát ne közöljem. Singler György, a közkedvességü énekvezértanitó és népbarát, született Szentpéteren, Borsodmegyében 1830. Szülei hirtelen elhalván, az árvaságra jutott gyermek nevelését a gondviselés áldott kezei vették át, rendelvén számára ideje korán oly férfiút, ki felismervén szivében és lelkében a tudomány és szépmüvészetek iránti hajlamot és tehetséget, elemi iskoláinak bevégzése után Sárospatakra küldte tanulmányainak tovább folytatása végett. E férfiú, kinek nevét halála előtt is élénk részvéttel és kegyelettel emlegette : Török János szentpéteri énekvezér volt. Sárospatakról szülőföldére vitetett ki segédtanítónak. E pályán a közfigyelmet s ragaszkodást egyénisége iránt megnyervén, azon méltányos elismerésben és tényleges jutalmazásban részesült, hogy innen Tardonára hivatott meg rendes iskolatanítónak, hol növendékeit az úr nevében és félelmében hat évig tanította. De szülőfölde szülötte különös hajlamát és tehetségét jól ismervén, mely jeligéjéül Dávid zsoltár irónk e szavait választá: „Dicsérem az urat életemben, és éneklek az én istenemnek mig élek," — énekvezérének választá meg; — hol az ajtatos hívek gyülekezetét ezüst csengésű mélabús hangjával harmadfél évig vezette. Itt tovább nem maradhatott; mert azon férfiú, kit a gondviselés különös hajlammal és tehetséggel áldott meg nem ön-