Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-13 / 2. szám

Á. úr itt is kétszeresen, inert e könyvek (övé, enyem) semmiképen nem „népiskoláknak," hanem „elemi osztályoknak" volnának szerkesztve. A népiskolák növendékeinek semmi nyelvtani alakra nincs szüksége, elég, ha a nyelvet szabatosan kezelik beszédben ugy mint Írásban (figyelmeztetés gyakorlati utmutatás után.). Itt kiválólag a nyelv gyakorlati használata lehet csak szemünk előtt. Ismételjük, hogy hiba van bizony feles számmal mindkettőben, hanem mi ugy halljuk másoktól, hogy a két könyv hibái közt mégis egy kis külömbség van, az t. i. hogy A. úr könyvének hibáit (mivel rendszerben gyökereznek) tán ki sem lehet javitani, mig a másik könyv hibáin könnyen segíthetni. ígérjük is, hogy egy közelebbi kiadás alkalmával segítünk e bajon; pl. szándékunk: a mondatok rendszeres ismertetését is, részben, beosztani a már meglevő kézi könyvbe, de olyformán, hogy az ne szétszaggatva, az egész könyvben legyen végig hullogatva, s hogy seholse mondjunk szándékosan olyant, mi a gyermek előtt értelmetlen. Még a nyelvérzékre is lenne egy pár szónk. A nyelvérzéket mi is respectáljuk, mivel az, a nemzeties irálynak sok tekintetben alapja; hanem annyira még sem mehetünk, hogy boldognak, boldogtalannak (németes v. latinos stb. tehát nem helyes) nyelvhasználatát mindig valamely sajátságos nyelvérzék nyilvánulásának tekintsük. A ,,nyelvérzék" csak a helyes lehet; a helytelent nem lehet nyelvérzéknek tekintenünk, már pedig, hogy sokan vagyunk, kik nem helyesen irunk s beszélünk, az igaz; nem jobb-e tehát ilyeneknek inkább a terjedelmesebb sjobb mondattanokat tanulmányozniok? Ha a szépet, a sajátságost nem bírjuk: nem célszerübb-e inkább a szigorú szabályok határai között maradnunk, mintsem a helytelen, a tudalom nélküli, csakis megszokott nyelvezetünk zavarába vakon tapogatódzunk? . . . Azt tudjuk, hogy Árvái úr nyelvtana rászorult a védelemre, s hogy odafenn ennek szükségét is látják, de azért mégis megkívánjuk, hogy más munkáról is a tudomány érdekében, elfogulatlanul beszéljen, ki hozzá akar szólni! Gergely Lajos, maros-vásárhelyi ref. tanitó. Engedje meg t. Gergely Lajos úr, hogy szokásunktól eltérve, cikke utolsó részére néhány megjegyzést tegyünk ! Azt mondja t. úr, hogy e lapok mult évi 44-ik számában nyelvtani munkácskája elfogultan volt ismertetve. Ugyan mért nem jelölte ki tehát: miben nyilvánult az az elfogultság ? E sorok irója, aki a „Prot. Egyh. és'Isk. Lapok" könyvészeti rovatát készíti, sem Árvái sem Gergely urat személyesen nem ismeri, talán sohasem is fog velők ez életben találkozni; elfogultságról tehát szó sem lehet, annál kevésbé, minthogy a hiányok egyszerű felemlítése mellett, cikkíró úr nyelvtanának használható voltát is kiemeltük. — Ami G. úrnak Árvái nyelvtani rendszerére tett megjegyzéseit illeti, ezekre válaszolni nem a mi kötelességünk, majd megfelel ezekre Á. úr, ha jónak találja. — Minden szülőnek legjobb, legszebb, legkedvesebb saját gyermeke, azért mi legkevésbé sem botránkozunk meg azon, hogy G. úr saját nyelvtanát másénál jobbnak tartja, de midőn cikkíró úr saját müvét nyilvánosan dicsérgeti, midőn mások e fajú müveit — alaposan-e vagy nem, az nem tartozik a dologhoz — saját nyelvtanában részletes bírálattal rótta meg, akkor azon szülök nevetséges szerepében lépett fel, akik gyermeköket úton útfélen dicsérgetik, s hogy saját édes magzatuk jó magaviselete, szépsége annál inkább kitűnjék, más gyermekeket szeretnek ócsárolni; G. úr épen ugy tett mint az egyszeri kereskedő, aki árucikkére a bárca mellé cédulát ráragasztott, melyen el volt sorolva, hogy a többi kereskedők árúi mind haszontalan lomok, azért hát csak nála tessék vásárolni. Gergely úrnak a nyelvérzékre tett megjegyzéseit általában helyeseknek mondhatjuk. Valóban nem mindenki nyelvérzékében lehet bíznunk; példa erre maga cikkíró úr is. Magyaros nyelvérzékü ember soha sem mondhat olyat, mint G. úr fennebb, hogy t. i. „a népiskolák növendékeinek elég ha a nyelvet szabatosan kezelik." Pénzt kezelni, a tűt, hegedűt, zongorát jól vagy roszul kezelni, ezek mind magyarul és magyarosan vannak mondva; de „kezelni a nyelvet" — már azután akár „beszédben akár írásban," az mindegy — épen olyan absurdum, mintha valaki azt mondaná : „Pepita táncosnő gyönyörűen kezelte lábait." A nyelvet nem kezelni hanem beszélni szokták. K. 31. KÜLFÖLDI EGYHÁZ és ISKOLA. A papa altal mondott beszédek. A legközelebbi karácsonyi tisztelgések alkalmával a pápa politikai célzatokat szőtt be nemcsak a bibornokok collegiuma szerencse kivánataira adott válaszába, hanem jóformán mindegyik beszédébe, melyekkel az egyéb testületek s collegiumok üdvözlésére felelt. Az „Italie" római levelezője szerint ez alkalommal ismétlé IX. Pius Jézusnak a pusztában az ördög általi kisértetésére vonatkozó célzását, s azt monda, hogy ö hozzá a kísértés legelőször Napoleon császár felöl közeiedék, másodszor Lamarmora miniszter felől Vegezzi küldetése alakjában, s harmadszor Ricasoli felől Tonello küldetése minőségében. A tisztikarhoz intézett beszédében, kiválólag két tárgyat érintett a szent atya behatóbban. Elmondá, hogy egy hírlapban, mely a „szabadság királyságában" jelenik meg, s ennélfogva „olasz" lap, azt olvasta, miszerint Róma a pápa hadseregének kebelébeni egyenetlenségek s a nép és hadsereg közötti súrlódások következtében fog összeroskadni. Hanem ez rágalom; mert a római nép engedelmes híve a kormánynak; ámde fel kell tüntetni, milyen szörnyű rágalom amaz állítás a hadseregre vonatkozólag is. Mondá továbbá beszéde folyamában a szent atya : „A napokban befogatott egy, forradalmi érzelmeiről ismeretes ember, s oly irat találtatott nála, mely barátaihoz szóló felszólítást tartalmaz, hogy ne compromittálják magukat, legyenek eszélyesek és türelmesek; mert nem messze van már az az idő, midőn derék hazafiak fognak sietve előtörni, hogy Rómát kiszabadítsák a papi zsarnokság alól, és maga urává tegyék." Ezen veszély ellenében mondá a pápa az elbeszélt történetkéből kivont tanulság képen — vigyázók-