Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-14 / 15. szám

A pápáknak még egy előnye volt a többi egyháznagyok felett. Nevezetesen, ezek az uralkodóknak alárendelve — s tartományuk a birodalomhoz tartozó volt; mig a pápa önállóan uralkodott az egyházi államban. Mert miként lehetett volna az a császárnak alárendelve, ki a világiak feletti legfensŐbb hatalmat és a császárságok osztogatását isteni jognál fogva igényelte ? A középkori társadalmi rendezetet egy ujabb váltotta fel. A római szent birodalom szétfoszlott s vele együtt az egyházi fejedelemségek is. Es hogy az egyháznak mennyi jót gyümölcsözött, hogy a papok kezeiből a pallos kicsavartatott: azt minden elfogulatlan történetiró elismerendi. Mert a két hatalom egyesítése által a püspöki hivatást nagyon háttérbe szorította a világi fényelgés, és az egyházfőknek mind erkölcsében, mind foglalkozása- és udvartartásában nagyon meglátszott az elvilágiasodás. — A mainzi választófejedelem — Fridrik Károly Józsefről igy ir P a c c a, az akkori pápai követ: „teljesen világi éltet folytat, s csak akkor jut eszébe hogy püspök, mikor alkalma van a pápát bosszantani, s a szent székkel ellenkezni." De e szemrehányás nemcsak egy püspököt illethet ezen korból. Németország legtekintélyesebb egyházfőnökei nyiltan kimondták az e m s i emlékiratban 1785-ről: miszerint ők a pápa iránti hűségesküt le nem tehetik; mert abban mint püspököknek olyat kell fogadniok, mit a birodalomhozi viszonyuknál fogva nem teljesíthetnek. — Igen, a fejedelemség összeférhetlenné vált a püspöki kötelezettségekkel! S igy — mi csakhamar meg is történt — az egyességnekmeg kellett szűnni, hogy az egyházi hivatal méltóságát és jelentőségét ujolag visszanyerhesse. Az idő elmosta a jogtalanság emlékét, melyet ez által az egyház szenvedett. — Az egykori püspökség népei örömujongva fogadták a világi állammá átszervezést, s a tapasztalatdus Pacca bibornok halála előtt kevéssel Rómában ezt mondta : „a német egyház a püspökök tiszti hűségében dús kárpótlást nyer mindazon világi méltóságért, melyet az egyházfejedelemségek megszüntetése által elvesztett." A római egyházi állam ezen században még fentartotta magát, habár azon viszonyok, melyek közt szülemlett s jelentőséggel birt, megszűntek is. Mintegy lerontott diszépület egyes töredéke — ugy áll elöltünk a pápai állam, melynek, kik fenmaradását óhajtják is, sokáig nem tudták, hogy hol támaszolják a leomlás ellen, hol tatarozzák a réseket. — S végre még e jobb idők egyes maradványa is, igen csekély rész kivételével, összeomlott, és IX. Pius igen jól sejti, hogy még fővárosa se kerülendi el a felforgatást. — S jelenleg még azon optimisták is, kik az egyházi állam ingatlan szilárdságábani bizalmat vallásos kötelességnek tartották, elismerik: miszerint nem lehetetlen, hogy a pápa világi hatalma végét éri! Feltéve, hogy sikerülne az egyház ellen szövetkezett romboló hatalmaknak szándékjokat végrehajtani: akkor ez az általános keresztyénség és pápaság történetében korszakot alkotó eseményt képezne. — Efféle események nem állnak elő csak ugy hevenyében, külső ráhatás folytán. Hosszas, természetes fejlődés készíti elő azokat, s legtöbbször már az illető intézmény kezdetleg méhében rejti. Ezen feltevéssel kell végig gondolnunk napjainkban az egyházi állam sorsát, s annak netaláni bukása ne annyira egy rég fenállott intézmény összeomlása feletti panaszra adjon alkalmat: mint inkább keltsen reményt, hogy az omladékromokból valami tökélyesebb álland elő. Ugyanis az alak, melybe a pápai állam a XVX-ik század óta jegedett, nagyon tökéletlenül felel meg a keresztyén ember gondolkozásának a társadalmi rendről. Mert a polgári és egyházi hatalomnak egy kézben egyesítése, a papi és királyi hivatalnak egy személy általi gyakorlása: bizonyos tekintetben a pogány társadalom sajátsága. A Caesar a régi Rómában egyszersmind Pontifex maximus is volt. — A ker. társadalmi rendezet legfőbb jellegét képezi a polgári és vallási életnek szoros elkülönítése; mely elv az által nyer szilárd valósulást, hogy külömböző egyének legyenek a világi és egyházi hivatalok viselői. Nem határozhatjuk meg tisztábban és világosabban az alapelveket, melyek szerint a keresztyén nemzetek nyilvános életének idomulni kell; mint épen ezer évvel ez előtt I. Miklós pápa kijelölte ; a maga korában a keresztyén műveltség e nemtője.