Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-02-11 / 6. szám
azt, hogy a neki szükséges német és latin könyveket ne értse. E mellett a főiskolai könyvtárakat akként kell rendezni és kezelni, hogy a tanulók tanulmányozásai e részben se küzdjenek akadályokkal. De nemcsak képességnek, hanem alkalom* nak is kell lenni a szabadság gyakorolhatására vagy élvezhetésére, — mint emlitém. Ha azt mondjuk a tanulónak: szabadon választhatsz; — Szükség, hogy legyen is m i b e n válogatnia. Mondják, hogy most, a császári ebéd asztalain étlap fekszik a honatyák előtt; ők válogathatnak; de már bezzeg nem válogathatott Ulászló király, mert ő a. Lacikonyhájáról élt: miként mi is a tudomány dolffában éltünk és élünk sokan. — Azonban főo iskoláinkra tekintve e tekintetben sincs mit aggódnunk most már. Ha rendes tanszékeink nino csenek s nem lehetnek is oly számmal, mint ezt az „egyetemi szinvona 1" kivánná: vájjon el kell-e ejtenünk mint kivihetetlent az egész eszmét V Hol van az megirva, hogy maga az akadémiai tanár, valamely általa szabadon választottt tárgy felett, rendkívüli órákat ne adhasson, ha kedve tartja; és vájjon a gynmasiumi tanárnak, csak annyit szabacl-e tudni, mint a mennyit a gyerekeknek előadhat, és ha többet s magasabb dolgokat is tud: miért ne adhatná azokat elő az akadémiai tanulóknak, ha kedve és ideje van ? Nincsenek-e lelkészek, segédlelkészek, tudományhoz értő és azt művelni is szerető ügyvédek, orvosok stb. a kik, ha tisztes alkalom és a tudományhoz méltó közszellem és élet mutatkozik a főiskolákban, — rendkívüli órákra szívesen ajánlkoznak? Nem példátlan dolog, hogy külföldön ministerek s más nagy méltóságban lévő férfiak adnak rendkívüli órákat az egyetemekben. Azon ifjainkat pedig, a kik főiskoláinkban a teljes tanpályát bevégezték s tanárságra készülnek, vagy tekintélyesebb papságra tartanak igényt, egyenesen kényszeriteném, hogy az akadémiai tanulóknak rendkívüli előadásokat tartsanak, de nem ugy, mint praeceptor és praeses korunkban tettünk, hogy t. i. bizonyos kéziratból az illető lapokat egy két nappal előbb betanultuk mint tanítványaink, nekik aztán az órán elmondottuk s ők is elmondották egy másik órán nekünk , con amore! — hanem ugy, hogy tanulmányozzon át az ifjú tanárjelölt vagy leendő nagy tiszteletű úr valamely tárgyat vagy tudományágat, minél szélesebb téren és minél mélyebben, és pedig proprio marté, s ekkor aztán tartson tanulmányainak eredményéből előadást. Kár volna feltennünk, hogy épen főiskoláink helyein is, csak egyedül az akadémiai tanárok foglalkozhatnak tüzetesen felsőbb tudományokkal. Vannak és szükség is, hogy legyenek tudományt szerető s annak élő férfiak más hivatalokban is. A ki pedig a tudományt igazán szereti, arra nézve valódi életszük§ég a közlés, vagy irodalmi vag}^ főiskolai téren. Es ha az ilyennek, akár helyzete, akár más körülményei nem engedik, hogy a közlékenységi nemes ösztönnek eleget tegyen: az reá nézve a legnagyobb csapás és fájdalom. Az olyan tudós ember, a ki, ha ideje van, éjjel bár vagy nappal, a tudományról beszélgetni vagy irni nem szeret, — csupa képtelenség, — élvén megholt az. Azon különös disciplinát és szerénységet pedig, mely valaha ilyforma phrasisokban fejezte ki magát: mit irka firkálsz; — Domine még vitatkozni mer; ah phantastaez! — ezt a disciplinát és szerénységet mondom, nem ösmerte ám sem Luther, sem Melanchton, a ki pedig „praeceptor Germaniae" névvel tiszteltetett meg, sem Kálvin, sem Bullinger, sem Szegedi Kis István vagy Melius, — hanem a jezsuiták és némabarátok, — azok már ösmerték, s egymás irányában a rangfokozatok szerint meg is tartották; de ott, a hol a protestantismus ellen kellett küzdeni, kivált az előbbiek, vitatkoztak, írtak küzdöttek mind halálig. Nálunk voltak néha jelenségek, melyek azt mutatták, hogy egynémely főiskola elzárkozott az irodalomtól; a tanuló teljességgel nem buzdittatott könyvek olvasására; az ujabb s kivált magyar irodalom jóformán ignoráltatott sőt megvettetett; annak pedig a ki írói, kivált költői hajlamot árult el, bizony nem igen volt irigylendő sorsa. S mily különös az élet! Debrecenben pl. a „L a n tu nemes törekvésű Íróinak kellemetlenséget kellett türniök, s tekintélyes egyének sehog}^ sem szerették a vállalatot; ellenben ha a íokurátor aranykulcsossá vagy a superintendens vaskoronarendes vitézzé vagy más effélivé lett: akkor már muszáj volt a szegény diáknak verset irni. Az efféle disciplinának és szerénykedésnek azonban már lejárt az ideje. Az életésaviszonyok semmiképen nem tűrik már az ifjúi elme nemes