Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-30 / 52. szám

lön elismerve, és helyet foglalt az elmékben a meggyőződés, hogy az ember önnön sorsának szabados ura; hogy valamint lelki üdvét, minden más ember közbenjárása nélkül, élő' hit által, ugy testi jólétét tehetségeinek minden oldalú szabad kifejtése, mind jobbra-jobbra való törekvés által maga eszközölheti. Gonosz idők voltak azok, midőn Luther és Zwingli ez érdekben szavokat fölemelék. Mindenütt önző anyagiság, fényelgó' külsó'ség és durva erőszak volt a hangadó hatalom. Isten nagy világán nem volt a szegény ember számára zug, a hol zsarolói elől elvonulva, magát embernek érezhetné ; még Istenéhez sem közelíthetett, mig arra a paptól engedélyt nem vásárolt; magát a gondolatot is kénytelen volt agyába visszafojtani, mióta VI. Sándor pápa, ki bizalmas körökben minden vallást jónak, de a legostobábbat legjobbnak szokta volt mondani, bullával — a lélekölő censurát megrendelte. Ezek ellenében a reformátorok visszakövetelik az egyén elidegenithetlen igazát, a személyes meggyőződés jogosultságát. A pápa nem tulajdonosa az egyháznak, hogy annak áldásit, mint valami hűbért, tetszése szerint osztogassa vagy valakitől elvonhassa. „Óvakodjál," mondja Luther, „és ne tarts semmit oly nagynak e földön, habár mennyei angyal volna is, a mi lelkiismereted ellen eltávolithatna a tudománytól, melyet te isteninek ismersz és tartasz." Miután ezen elv ki lett küzdve, az egyén visszanyerte méltóságát, s minden ember rendkillömbség nélkül, ismét fölemelhette fejét. Az ember föl lett szabadítva, gondolatát nyilváníthatni , s meggyújtatott a fáklya, melynek világánál mind elébb-elébb haladhasson az egyházban a hit és lelkiismeret szabadságára a hierarchiai kényszer ellen, a tudományban a szabad gondolat érvényitésére a magát nem igazolható tekintély ellen, a politikában a nép közös akaratából fejlett törvény uralmára az Isten nevében garázdálkodó absolutismus ellen. Hogy a haladás elvét az egyéni szabadság érvényitése által jogosulttá tette, ez adja meg a protestantismusnak világtörténeti jelentó'ségét és nem az, amit a harc hevében positivumot teremtett. Ha itt a reformátorok egyben másban hibáztak, nyitva maradt utódaik előtt a pálya, hogy szabad vizsgálat útján a megkezdett művet tökélyesbitsék. Ha Luther örökké az ördögökkel vesződik, a formula concordiae a szabad akarat szolgaságát tanitja és Kálvin Isten dicsőségére embert enged megégetni: ezek minket semmire sem köteleznek, és legfölebb sajnálkozni tudunk a koron, mely a legtisztább elméket is ugy birta megigézni. A közönségesen uralkodó nézet, hogy a protestantismus szintúgy mint a katholicismus megállapított vallási doctrinát képvisel, merőben hamis. A protestantismus irányt, elvet képvisel, de nem doctrinát s épen azáltal lépett Krisztus Urunk nyomdokiba, hogy a lelki élet szabad terén semmi külsőségnek, semmiféle örök időkre megállapított törvénynek, mint legjobb esetben képmutató pharizaismust eszközlőnek, érvényt nem tulajdonit, és mindent a benső érzületre, az egyén autonom őnelhatározására alapít. A római hierarchia, ekkép alapjában megingatva, a reformátiovai épen ellenkező elvekben keresett menedéket. Kifejtette és törvény erejére emelte abbeli nézeteit a tridenti zsinaton, mely a pápák hosszas vonakodása után, utoljára mégis létre jővén, mindannak ellenkezőjét szentesitette, a mi végett eleinte összeült. E zsinat első összehivatása azon kilátással történt, hogy az egyház kebelében a közönségesen szükségesnek tartott javitások megtétetvén, másfelől a tartományi egyházaknak a lehető engedmények biztosíttatván, tán sikerülend az elszakadtakat visszaterelni, s igy az egyház külső egységét helyre állítani. De időközben (1554) létre jött az ágostai vallásbéke, melyben a protestáns rendeknek nemcsak tökéletes lelkiismeret- és vallásszabadság, hanem a katholikusokkal egyenlő politikai jogok is biztosíttattak. Most már a szakadás bevégzett ténynyé lett, s igy, midőn 1562-ben harmadszor hivatott össze a zsinat, senki sem gondolt többé a protestánsokkal való egye sülésre, hanem az volt a. kérdések kérdése, mikép szilárdittassék meg a megingatott állás az uj egyház ellenében. Mig a zsinat első korszakában a pápaság ellen az episcopatus, az absolutismus ellen a constitutionalismus, az ultramontanismus ellen a nemzetiegyházak még erélyes szószólókra találtak, most mindez háttérbe szorult azon általános meg-