Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-16 / 50. szám

nyelven szoktak az elköltözött koporsója vagy sirja felett tartani, s melyekben visszaidéztetik, életet nyer ismét a halottak országába már alászállott kedvesünk, elönkbe rajzoltatik azon alakban, melyben öt legszívesebben láttuk, megnyílnak még egyszer a szónok vagy költő varázsihletésére az örökre lezárolt ajkak, hogy velünk még egyszer társalogjanak, bennünket vigasztaljanak, hinni, reményleni, a síron túl is szeretni tanítsanak, hogy tőlünk még egyszer elbúcsúzzanak s bennünket áldásaikkal elhalmozzanak; avagy megnyílnak a bezárt fülek, hogy meghallgassák keserveinket, zokogásainkat, hogy vegyék hálánkat, áldásainkat, utolsó „Isten hozzád"unkat. Valóban nem rosz szokás. Egy lelkes szónok, egy jó költői gondolat, egy ügyes kép, hasonlat valóban jótékonyan hat a megszomorodott szivre, enyhíti a legmélyebb fájdalmat is. Ha mai napság mégis oly nem igen jó hirben állanak az u. n. búcsúztatók, a tanitók vagy kántorok által elmondatni szokott verses sirbeszédek, ennek oka másutt rejlik; hogy hol ? tudjuk mindnyájan. Jelesen a költői tehetség keveseknek adatik, ha pedig valaki hivatás nélkül csupán kénytelenségből lép a költészet mezejére, az ott legtöbbször csak torzképet, a költészet karrikaturáját állítja elönkbe, a torzkép pedig nevetésre indit. A fentemiitett munka, mint cime is mutatja — ily népies temetkezési alkalmakra való búcsúztatókat és sirbeszédeket tartalmaz, összesen 59 külömbféle alkalmakra szólókat. Hogy e müvecskék csupa költői és szónoki remekek volnának azt távolról sem állithatjuk, söt ha a gyenge oldalakat keresnők, találnánk bizony a sok s néhol értelemzavaró sajtóhiba mellett több megróni valót; igy p. o. néhol megtámadhatnánk a versalakot, néhol a nem tiszta, vagy nehezen érthető kifejezéseket, az egy ugyanazon versben előforduló ellenmondásokat, néhol a vers menetének nehézkességét, erötetettségét. De más részt tagadhatatlan, hogy szerző távol áll az e téren működni szokott verscsinálóktól, üres rimfaragóktól. Ot egy magasabb genius ragadja meg néhol, előcsillámlik verseiben a költészet drága köve, habár nem lett is az — talán szerző körülményei miatt kifaragva, élesítve. Különösen kitűnik szerző tehetsége rajzaiban. Oly híven beleképzeli magát az általa beszéltető ügyének helyzetébe, oly hün felfogja szive mások szivének fájdalmait keserveit, s ezeket oly élénken megragadólag festi, hogy szinte hajlandók vagyunk néhol hinni, hogy saját érzelmeit, önön keble fájdalmait tolmácsolja. E mellett szerző előtte tartja mindenkor azon közönséget, melynek beszél, s melynek számára az ilyféle munkácskák készíttetnek. Folyvást az egyszerű nép nyelvén s ennek felfogásához mérten beszél: ugy hogy, habár, mint mondám, egyes gyengéi vannak is a könyvnek, — de a mondott célra egyike a legalkalmasabbnak, és az illetők figyelmébe a legjobb lélekkel ajánlhatjuk. Ajánló levélül, s a mü érdemének feltüntetéséül igen óhajtanánk a búcsúztató versek közül egyet kettői közölni, de e lapok terjedelme ezt nem engedvén, itt csak felhívjuk az illetők figyelmét a könyv elején levő két munkára, a „kínos halállal kimúlt kis leány felett," még inkább az „Egymásután hamar elhunyt második gyermek felett," vagy a 24-ik lapon a „sokáig sinlődött ember koporsójánál" mondott búcsúztatókra. Szép tanúságot tesznek ezek szerzőnek hivatása, mélyen érző szive, a fájdalmakat s mások lelki állapotát hün felfogni s hün rajzolni tudó képessége felöl. Ilyféle versek, búcsúztatók emelnék a nép ezen temetkezési szokásainak tekintélyét, s midőn olvassuk azon megható rajzot, melyet szerző a második gyermekét temető anyáról ad, feledjük, hogy néha mily nevetségesek szoktak lenni ezen verses búcsúztatók, és érteni véljük, hogy egyszerű népünk miért ragaszkodik néhol ezen régi szokásaihoz. F. J. Egyetemes Egyháztörténelem,protestáns gymnasiumi használatra irta Márk Pál a debreceni főiskolában gymn. tanár. Ara 80 kr. Jól tudja az iskolai közönség, mily nagy híjával vagyunk e szakba vágó oly kézikönyveknek, melyeket alsóbb fokú gymn. tanulóink kezébe adhatnánk. Ennél fogva a tanügy barátai örömmel fognak üdvözölni oly dolgozatot, mely e hiányt pótolni törekszik, kétszeres örömmel pedig olyat, mely, ha talán nem elégíti is ki épen mindenki ízlését — mert ez végre is lehetetlen volna, — de a célnak megfelel. Nem szándékom e munkát tüzetesen bírálgatni, s annál kevésbé dicsérgetni; ezt tennem nem engedi épen az a collegialis viszony, melyben a szerzővel élek; s megelégszem azzal, hogy fölhívom rá az illetők figyelmét, meg lévén győződve a felöl, hogy ha ösmeretessé lesz, az iskolai közönség részrehajlatlan többsége nem fogja töle megtagadni helyeslését. E munka 12 iven tárgyalja az egyháztörténet főbb momentumait; 18 cikkben szól az egyház alakulásáról, terjedéséről, üldöztetéséről, a papi rend kifejléséröl, az egyháznak a római birodalom államegyházára emelkedéséről, a hittanok fölötti versengésekről, az egyház belső és külső romlásáról, a pápai hatalom kifejléséröl, majd hanyatlásáról, a reformatio létrejöttéről, terjedéséről, a ref. egyház kebelében támadt meghasonlásról, a reformatio áldásairól, a prot. egyházkormányzatról, a kisebb ker. felekezetekről, a keleti görög egyházról a reformatio, a római egyházról a reformatio után, végre Magyar-, és Erdélyország reformatiójáról. Az egyházlörténelem ezen főbb momentumai röviden vannak itt tárgyalva, de, ami fődolog, egyszerűen, és világosan. Majd minden tárgyról ad szerző a szöveg alá nyomtatott magyarázatokat, s megjegyzéseket, melyeket a tanár sikerrel használhat az illető tárgyak tisztábban fölfogatására, s bővebben ösmertetésére. Szóval ugy mutatom be a nevezett könyvecskét, mint a mely kellő sikerrel használtathatik azon körben, és célra, a melynek, és a melyre íratott. Ladányi Gedeon. BELFÖLD. A MAGYARHONI ÁGOST. HITVALL. EVANG. EGYHÁZ EGYETEMES KÖZGYŰLÉSE f. é. december 5. 6. és 8. napjain Pesten tarttatott nm. báró Prónay G