Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-10-21 / 42. szám
» zak osztályozva vannak — s a papok is több kasztot képeznek." — (Zárjelbe megjegyzem, kogy a kaszt szó tán csak sietségből csúszott be, s Kovács űr távolról sem hiszi, hogy olyan valami léteznék az erdélyi papok közt, a mit ez az ultramontán szó a gyakorlati életben jelent; — ugy hiszem, csak azt értette, a mi a valóságban történt t. i. jövedelem szerint való osztályozás és ez nem kaszt.) E sérelem éle, ha csakugyan sérelem, ha el nem enyészik is, de nagyban enyhül, ha meggondoljuk a következőket. — Ismétlem: visszaélések idézték elö e törvényt s módozatokat kellett találni, melyek azokat megszüntessék vagy legalább több lehetőséget adjon, valamivel közeledhetni a jobbhoz. — Mért volna az sérelem, hogy e törvény megnyitja az utat a külömböző sorsú eccl.ák papjai előtt, hogy fokonkint megérdemelt helyüket megnyerhessék? okvetlenül kellett tenni e tekintetben valamit épen a jobbak érdekében, kik akár hányszor mellőzve valának olyanokért, kiknek tágasabb torkuk volt, vagy hangjukkal Jerikó falait is megostromolhaták vala. — Most, ott van a statistikai kimutatás az ecclezsiákról: melyik, minő jövedelmű, s a papság előtt nyitva az ut, lassankint — az igaz — fölebb emelkedni: harmadik osztályúból másodikba, másodikból elsőbe. — Ha nem csalódom, ez a hollandi minta szerint van alkalmazásba véve s minden esetre sokkal célszerűbb, mint a magyarországi káplán-rendszer, mely ellen eddig sokkal több panasz emelkedett, mint a mennyi fog ez erdélyi törvény ellen valaha. De valószínűleg a legnagyobb sérelem abban áll „hogy olyan jiatal candidatusok, kik két semestert külföldi universitáson töltöttek, előjogot nyernek domidoctus társaik felett-u — Büszke vagyok rá, hogy mielőtt e törvenyek meghozására csak gondoltak volna is, már 1858-ban Berlinben létem alatt, két cikkben fejtegettem az akkori „Kol. Közlönyben, hogy az „akadémiákra" menés csak szerencse lehet, és nem előny. Ezt most is vallom; habár akkor agyonhallgatták; most pedig papválasztási törvényeinkben egyenesen qualificatio gyanánt ismertetett el. — Igen qualificatio gyanánt; de ez csupán azoknak praevarical, kik első osztálylyal végeztek, — s harmadik osztályú papok. — Mert más „öreg papok fölött" semmi előnynyel nem bir, csupán az ifjúság jogával; mely ellen azonban nem lehet törvényt hozni. — Pályázni ugyan is első osztályú ecclézsiába, nemcsak a gúnynyal emlegetett „akadémitának" lehet, hanem első és második osztályú papoknak is. — Mi itt hát az előjog ? Vagy, tán az a sérelem, hogy egyáltalában mért szahad neki első osztályú ecclézsiába pályázni? Az már más kérdés. — És itt anélkül, hogy előjogok mellett akarnék küzdeni, melyeket minden téren szivemből gyűlölök, némi mentségét a következőkben találom. Akarom, hogy ne tűnjék fel dicsekedésnek, a mi csupán kötelesség, ha azt mondom: hogy magamnál speciálisabb magyar természetet nem ismerek; — szeretem nemzetemet hibáiban, erényeiben, dicsőségében és nyomorában; — szeretem küzdelmét, tudományos szomjat, irodalmát; szeretem ugy, a mint van; s szeretem ugy aminövé— hiszem istenemet — lenni fog. — De rajongó szeretetem mellett, nem átallom — némi keserűséggel ugyan — bevallani, hogy sokban elmaradtunk; hogy más nemzetek sokkal előbb állanak ott nyugaton. — Nem egyesekről szólok én; hisz, egyeseink akarhányan kiemelkednek, mint akár egy Cimborasso; hanem a tömegekről; — és nem vád gyanánt emlitem, hiszen millió akadály volt kiszámitott mesterkedéssel elönkbe állitva; hanem azzal az erös reménynyel, hogy mielőbb utolérjük, utol kell érnünk a századot. Igaz, hogy a közlekedési eszközök megsokszorozódása : a vasút, távírda stb. a legtávolabb helyekről is lehetővé tette nemcsak tájékozhatni magát bárkinek az európai eszmék mozgalmáról, a tudománynak fejlődéséről, irányzatáról : de azt — ugyhiszem — senki sem fogja kétségbe vonni, hogy megmérhetetlen fontosságúvá válik, ha valaki egészen benne van, bele éli magát ez áramlásba; ha szin- * röl-szinre látja azokat, kik vezérei az elöhaladásnak. — Magának a harcnak látása képes még a gyengébb szivüt is bátorsággal ruházni fel; s az önfentartás ösztöne oroszlánynyá teheti a különben gyávát is. — Szóval azt, ki a mindennapi élet hétköznapi foglalkozásai közül kirántja magát, megszoktatja a munka szentségéhez, tenni, hatni bármi keveset a közjólét, a felvirágzás érdekében. — Nem is említve azt, hogy szemei előtt egészen uj világ tárul fel, ismeretlen viszonyok hatnak szellemének fejlődésére; a művészet elöhaladása szivét kell, hogy fogékonyabbá tegye a szép örök törvényei iránt. — Ezek — ugyhiszem — kétségbevonhatlan eredményei egy európai körútnak, még ha szűkebb határok közt forog is. Ám, ehez igen sok költség kell; sok azoknak, kik magukat protestáns papoknak szánják, kik nem számithatnak fényes dominiumra, plebánusságokra, érsekségekre s fájdalom ! tehetősebb családaink közül senki sem adja magát a — theologiára. — Mintha látnám, hogyan dagad szivök az „akademitaság" ellenzőinek, hogy most mindjárt magam ellen fogok bizonyítani; hogy íme, a szegény ifjút az anyagi szükség kényszere által magam igy elzárom az elöhaladhatástól. — Nem uram, főiskoláink ugy vannak berendezve, hogy jóra való, talentumos ifjú nemcsak fentarthatja magát tanítványai által, hanem egy szép összeget félre is tehet. — Tesz-e félre ? — Csak igen-igen kevesen. — Es itt, nem akarnék szigorú erkölcs-bírónak látszani ugyan, de mégis kimondom, hogy az intézkedés által be van vágva útja a — gavallérkodásnak; s arra útalva, hogy a ki elö akar haladni, hogy a ki másoknak kell hogy szentelje életét, annak első kötelessége a — lemondás; s mint egy le van téve alapja a leendő protestáns pap életének ; — mert sokszor eszéhe kell jutni egy ifjúnak, hogy ha elfecsérli anyagi eszközeit, nem tőkésítheti szellemi erejét. — Én nem mondom, hogy ezen az úton kivül is nem lehet derék ember — a mint van is akárhány — csupán azt mondom, hogy ennek az intézkedésnek genesise mégis áldásosabb, mint azé volt, midőn akárhány haszontalan s csaknem erkölcsileg elbukott diákról azt mondá egy sokáig tanároskodost theologiae doctor, hogy „jó lesz papnak" s
