Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-30 / 39. szám

Vessünk egy vizsgáló pillanatot a dolog történelmi eredetére és jöjjünk tisztába annak közjogi minőségével. A rkath. egyházi méltóságok betöltése azon nagy horderejű kérdések egyike, mely felett századokig folyt titkon és nyiltan világrenditő harc a pápa és a világi hatalmasságok közt. A történelem tanúsága szerint a római főpapság, mihelyt a kath. tan valahol gyökeret vert, minden ügyekezetét arra fordította, hogy földi javak, világi méltóságok és politikai befolyás birtokára tehessen szert, ezek által vélvén legjobban fentarthatni azon hatalmat, melyet a lelkek fölött szeretett gyakorolni. A fejedelmek többnyire készséggel segítették a kath. papságot e törekvésében, részint vallásos buzgóságból, részint pedig azért, mert az egyházban csakhamar hű szövetségest ismertek fel arra nézve, hogy a népet engedelmes függésben tartsák; a papság viszont csakhogy teljesen megfészkelje magát, természetesnek találta, hogy a kinek kezébö'l vette a javakat (beneficia), attól nyerje kinevezését is. A tizedik századig a kirátyok minden ellenmondás nélkül rendelik, nevezik ki a püspököket és érsekeket és az akkori történelmekben széltire olvashatni a királyok ebbeli jogaiknak gyakorlatáról, mint pl. Conc. Ratisb. v. August. a 742 (Labb. VIII. p. 270) Ego Carolomanus ordinavimus per civitates episcopos, et constituimus super eos archiepiscopum. Hogy ebből az egyházra semmi jó nem háromlott, hogy a fejedelmek e választásoknál, nem anynyira a vallás érdekét, mint inkább politikai céljaikat tartották szem előtt, magától értetik; smégis ki kivánhatta volna józanul a fejedelmektől, hogy birodalmi javadalmaik leggazdagabb birtokosait, az államélet főfőtényezőit oly idegen hatalom kezeiből vegyék, mely ellenök nem egyszer szállt életlialállharcban sikra? Ki kezeskedett volna nekik, hogy az idegen hatalom creaturái, nem ellenök fordulandnak-e a próbáltatás órájában ? Valamint kétségtelenül visszás dolog, hogy az állam közegei válaszszák a vallásügy dignitariusait, ugy tagadhatlanul igazuk volt a fejedelmeknek, midőn az állam javait és érdekeit idegen hatalom embereire bizni nem akarták. A vallásnak tehát a hatalommal való természetellenes szövetsége oly bonyodalmat szült, melynek maradandó megoldása, mig e szövetség fennáll, a lehetetlenségek közé tartozik. Harmadfélszáz esztendeig folyt a világi és egyházi hatalom között az investitura feletti harc, utoljára is az 1122-ben létrejött w o r m si concordatum maradt érvényben, melynek erejénél fogva a püspökök és apátok a császár vagy ennek képviselője jelenlétében szabadon választattak, az igy választottakat a császár a királyi pálca (sceptrum) által földi javaikba iktatta, mig a püspökpálca, gyűrű és pallium által való investitura vagy az egyházi beiktatás a pápát illette. Azóta soha egyetlen római egyházfő sem engedte át a frank császárok és Hohenstaufok kezéből kicsikart jogokat egy fejedelemnek sem. Pálcát, gyűrűt és palliumot, melyek kizárólag egyházi jelvények, sem a legkatholikusabb spanyol, sem a legkeresztyénebb francia, sem pedig az apostoli magyar királyok nem adhattak; s ha a 4 8-ki törvények e jogot akarnák elsajátitani, joggal mondhatná a maga szempontjából a „Religio" szerkesztője, hogy azok a kath. egyházat egyházias jelleméből kivetkőztetni törekszenek, hogy a sekrestyébe és a szentélybe tolakodnak ; de ilyet még a rosz akarat sem olvashat ki az emiitett törvények egyetlen cikkéből sem. Azt, ugy hisszük, maga P. úr sem tagadandja, hogy hazánkban a kath. egyházi méltóságok nem kevésbé politikai, mint egyházi természetűek. A kath. felsőbb clerus a magyar közjog szerint ma is még első status az állam háztartásában, első helyt ül a főrendi táblánál, alkotó részét teszi a királyi kancelláriának, a magyar királyi helytartótanácsnak, birákat nevez a királyi curia mind két bíróságához stb. stb. — P. úr a clerusnak e befolyását a haza politikai ügyeire természetesen nemcsak megtartani, de lehetőleg öregbiteni is szeretné és mégis másfelől azt kivánja, hogy az a clerus pusztán csak Rómától függjön, hogy arra a világi hatalom semmi befolyást ne gyakorolhasson. Ime ez az, a mit mi ultramontanismusnak nevezünk s a hazafisággal összeférhetőnek nem tartunk. Ha P. úr erre azt mondja: „Van nekünk apostoli királyunk," ezt illeti egyedül amaz ügyekben a szerepelés és igy minden ministeri ellenjegyzés a gonosztól való: akkor csak azt tanúsítja, hogy nagyon rosszul tanulmányozta a 77*