Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-16 / 37. szám

Tettem e én ezzel tehát valami oly hibát, mely önre nagyon botrányosan hatott, és mely miatt én önnek megfeddését és majd korholását elfogadjam ? ? ? épen nem, ha fog jönni egy rendelet (mi alig ha leend oly igen liberális) mely a fönnevezett rendeletet elrontja, akkor fejet hajtok, de még ez nem történik, addig a rendelet mellett állok, és annak teljesittetését fogom is sürgetni, történjék velem akár mi, én kész vagyok, vagy nevezzen ön akárminek, azt is elfogadom, mert hivatásom az, hogy szenvedjék is a mellett. Nagyon roszul vélekedik rólam szomszéd úr, ha azt hiszi, hogy én egyedül Bach rendszer alatt némely hivatalában túlbuzgó Betzirker (ez már megint egy vic) rendeletét követem, épen nem, hanem mit felsöbbségem parancsol ahhoz ragaszkodom, és ezért nem vagyok Bachista, mit ön gondol reám. Ne vádoljon engem levelében (de máshol sem, mert tudtomra adták már többen) a túlbuzgóságról (mert hisz ez szégyenemre nem válik) vagy a türelmetlenségről és másféle vádakról, melyeket ön, nem tudom hogyan, de nem is akarom tudni reám könnyelműen kiejtett; tudom én jól mi kötelességem vagyon mint plébánosnak, igen tudom én (ha ön nem is teszi fel rólam) mit kiván tőlem nemzeti jóllétem, melynek hü fia vagyok de akarok is maradni, de azt is, mit az örök szeretet, kinek szolgája vagyok; nem voltam, de nem is vagyok én megvetéssel senki irányában, legyen az gazdag vagy szegény, legyen az hitemen való vagy nem, de nem is bolgatok én senkit, csak engemet is hagyjanak békével, igen mert a szabadakaratot, melylyel mindnyájan föl vagyunk ruházva egytől sem akarom visszavonni, erről adjanak bizonyságot azok, kik jobban ösmernek, mint ön, engemet mint papot, de mint világiakkal annak rendje módja szerint lévő társalgót. Valóban szomszéd úr sajnos, hogy ennyire kellett egymás között jönnünk, mit én, — ki ugy szülőföldömén, mint segédlelkész koromban is a legjobb egyetértésben és barátságban élni megszoktam a más hitfelekezetü t. lelkész urakkal, kik szinte engemet semmiben nem háborgattak, igen nem is voltak oly liberálisok hogy híveiknek, nem mi ünnepeinken, hanem mint hallom, még vasárnapon is, világosan szénát hozni, átnézték volna, — mondom, hogy épen szomszéd úrral ennyire kell mennem, sajnálom és fájlalom szívemből, de önnel, ki mindig csak az illemet hozza föl, boldogulni nagyon nehéz. Adja a jó Isten tehát hogy ön is ismerje el azt, mit hivatásom, de a maga hivatása is a törvények megtartását illetőleg tőlünk kiván, addig mig más szabadabb elvű törvény fog hozatni e tárgyban, a mi pedig alig fog megtörténni. Adja a jó Isten hogy lehessünk jó barátok jó szomszédok, igen én is azt mondom, de tiszta szívben és ne csak képben, ne háborgassuk, ne botránkoztassuk egymást; legyünk egymás iránt türelmesek, de legyünk engedékenyek is, és pedig annyiban a mennyiben lehet, — de nem a hitdolgában, mert arról itt szó sem lehet, igen mert én legalább (ha ön igenis) ebben nem engedhetek önnön fejemtől, — másban igen, mert azt kivánja nemzeti jóllétünk, de kivánja még a kölcsönös felebaráti szeretet törvénye is mely egyiket a másikért valamit meg is tenni parancsol. Isten önnel! Ezzel maradok Al-Bááron, julius hó 19-ik 1865. szomszédja Horváth László, al-báári plébános GYÁSZHIREK. (Urai-Ujfalu). Gyülekezetünket a mult hó 22-én egy váratlan s ép ezért megrázó eset érte, midőn a tompa moraju ércek máskor imára hívogató szava, — most egy nagy férfiúnak körünkből oly kora elköltözését tudatja velünk szeretett lelkészünk t. Bakk János úr gyászos elhunytát. Az önzéstelen férfiú ki valóban egy volt azok közöl kik a jót minden mellékes haszonvágy nélkül csak is önmagáért viszik véghez, s erre tánitá híveit 36 évig fáradhatlan hirdetője levén a tiszta evagyélmi tannak — életének 60-ik évében szólittatott el az Ur által az Úr szerettei sorába. A csapás mely támadt a boldogult elhunytával kétszeresen sújtó ama két ezerre menő lélekre nézve, mely most a pásztor nélküli nyájhoz hasonlóan tévelyg, könnyes szemekkel gondolva a távozó után, kit oly igazán szeretett, sújtó különösen a boldogultnak bátrahagyott özvegyére, kinek karján négy árva kesergi súlyos panaszáit a könyörtelen sors mostoha volta felett. — De nyújtson vigaszt számukra ama tudat, hogy ö — a mint nt. Tóth János úr igen szépen kifejezé gyászbeszédében — mint hü lelki pásztor a legszebb koszorút érdemelte ki magának, melyet diszesit ama három virág: 1. Az igazság törvénye szóllott szájából, 2. a szentség törvénye szerint járt 3. Az Úrhoz egyebeket megtérített. — Vigasztaljon továbbá érzete annak gyászos özvegy, hogy oly számos tagból álló gyülekezet ömleszti veled keserű könnyeit a hamvadó porára, egy gyülekezet emel szót s hallatja sóhaját az elhunyt gyászos emléke felett, midőn megtört kebellel kell a fájó gondolatot éreznie hogy: A hü lelki pásztor nincsen, kemény haraszt takarja ötet el.. Zokogva állunk itt hamvadó sírjánál de sóhajunkra senki sem felel. Közli G. L. A tolna-baranya-somogyi a h. ev. egyházmegyének halottja van ! Nagytiszteletü Schneicker Jakab úr, a varsádi ev. gyülekezetnek nagyérdemű és köztiszteletben állott lelkipásztora; ezen tolna-baranya-somogyi e.megye több éven át, és épen egyházunk válságos nehéz idejében volt esperese ; és ezen oly sok evangeliumi méltósággal, tiszteletet parancsoló férfiassággal viselt egyházkormányzási diszes hivataláról a méltán kiérdemelt köztisztelet koszorúival, közös sajnálkozásra lelépett oszlop embere, e f. sept. hó 2-án reggeli 4 órakor életének 56-ik évében alig 12 órai de nehéz halál harc után megdöbbentő hirtelenséggel epemirigy következtében az élők sorából kiszólittatott.