Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-21 / 3. szám

T A R G A. ESDÖSZÓZAT A BUKURESTI FÉLBEN ÁLLÓ MAGYAR TEMPLOM ÉPÍTÉSÉRE. A bukuresti ref. magyar egyház képviselő testülete az 1863—iki év tavaszán hozzá kezdett volt egy uj diszes magyar templom építéséhez, melynek alapkövét Moldva-Oláhország fejedelmének I. S á n d o r János ö fenségének vallásos és minden felekezetiességen felyül emelkedő szeretett neje H ele ne oly innepélyességgel tett volt le. Nem vezette azon egyház képviselő testületét semmi földi liiuság <3 templom építésében, hanem egyedül az Isten dicsősége, a vallás és nemzetiség sz. kincseinek hü és hazafias megőrzése lebegett lelki szemei előtt. Nem is kezdett minden számítás nélkül az építéshez, sőt inkább szemei előtt tartotta az irás ama figyelmeztető szavait: A ki tornyot akar építeni, leül és megszámlálja költségeit. Ugy van, egyházunk az épités megkezdése előtt több évvel készült e nagy és szent munkához. Szegények és tehetősebbek már 1860. óta kezdették összehordani a vallás és nemzetiség ezen százados oltárának építéséhez kegyadományaikat. — Legbuzgóbb imája volt öregeinknek az ősz Simeonnal, hogy bár csak addig engedné Isten élniük, mig Bukurestben is, egy — a magyar névhez méltó diszes Sio n b a n emelhetnék fel hálatelt szívvel, reszkető karjaikat. E maroknyi nép 1856-ban saját erején uj nemzeti iskolát alapit ott, 1857-ben két szép magyar feliratú harangot önttetett, Bukurestben a legelső magyar olvasó egyletet a Hunniát létrehozta, 1858. egy diszes magyar temetőt rendezett, 1860-ban a bukuresti magyar közlönyben oly lelkesedéssel hordta össze és tette kezeimbe a pesti magyar akadémia építésére filléreit: sohasem tévesztette szemei elől az egy és legszükségesebb dolgot az Isten dicsőségét s egy olyan magyar sionra, melyre a magyar utazó önérzettel tekinthet, utolsó párájáig áldozni soha meg nem szűnt. Azonban e lelkes seregen is, melynek az űr a külföldön jelölte ki örökségét, beteljesedett ama régi igazmondás: Ember tervez, Isten v é g e z. Ki tudta volna ugyanis évekkel elö.bb megmondani, azon szörnyű elemi csapásokat, melyek 1863-ban édes magyar hazánkat, 1864 és 65-ben pedig Moldva-Oláhországol, ott szarazság, itt árviz képében oly hatalmasan és leveröleg sújtották ? Ama jajkiáltás, mely 1863-ban édes magyar hazánkból Európa szivét megindította, a részvét és testvéri szeretet könnyeit fakasztotta fel a bukuresti magyarok szemeiben ís. Azon filléreket, melyeket legnagyobb nélkülözések között templomok építésére takaritgatának, csaknem minden felhívás nélkül hordták össze, hogy küldenének gyorsan a magyar haza szegényeinek. Életem legédesebb órái voltak azok, midőn láttam e kibeszélhetetlen ragaszkodást és testvéri szeretet nyilvánulásait azon haza s abban szenvedő testvéreik iránt melyet és kiket ők soha sem láttak s talán soha látni sem fognak. Azonban fordult a sors kereke, s kik 1863-ban távol élő testvéreik iránt oly tiszta testvéri szeretetet tanúsítottak s emellett még eg.y második magyar olvasó-egyletet is alapítottak; ime 1864 és 65-ben ők levének a könyörület és könyekre méltók. Az a roppant árviz, mely nyolc hónap alatt kétszer változtatta át Bukurest nagy részét az inség és rombolás gyászos szinterévé, — két táborra osztotta a bukuresti magyarságot is, úgymint: Ínségesekre és segélyezőkre, s az úr házának építésére szánt fillérek ismét más célra: az elkárosultak gyors felsegélésére levének fordítva. Meg kellett menteni a nyomorból az Úr élő templomait, hamarabb mintsem az Úr liszteletére szánt kőtemplom elkészülhetett volna. És ők, kiket a csapás nem ért, ismét hiven teljesítették a felebaráti szeretet sz. törvényét, hallgatag és önkeresményeikböl kötözgették be a szenvedők vérző sebeit. Az 1863, 64 és 65-ik évek kitörülhetetlen betűkkel lesznek azon egyház történetébe feljegyezve, mint a melyekben az áldozatkészség, a testvéri, Isten és nemzetiség iránti szeretet oly meghatólag nyilvánult mind ott Bukurestben, mind befelé a haza legelső intézete és szegényei irányában. Isten csudája, hogy elbírta e sok terhet. És az úrnak ama szent hajléka, melyet ily sokfelé osztott erővel kelle folytatni — az Úré legyen a dicsőség — ma már mégis fedél alatt áll, de fájdalom csonkán és bevégezetlen. Még hiányzik tornya, orgonája, szószéke és külső vakolata, mert tiz évi folytonos adakozásban annyira kimerült ezen iparosokból és többnyire szolgálatból élő hü sereg, hogy önerején a munkát tovább folytatni bevégezni merőben képtelen. Nem magokért, az Isten dicsőségéért, a magyar névnek a benszülöttek előtt való tisztelete és rokonszenve megőrzésiért küldöttek be engem, — télnek idején, a magyarhazába, hogy beszélném el a haza szine előtt az ö szomorú helyzetüket, hogy mennék el városról városra, házról házra s kalapommal kezemben esedezném minden lelkes magyar hazafi és honleány előtt, hogy táplálnák az Isten dicsőségére és nemzetiségünk fentartására nyújtandó kegyadományaikkal az ö sziveikben annak a hazának szeretetét, melyet ők fájdalom csak sziveikben hordozhatnak s melynek szebb jövőjéért mostan már, csak buzgó imákat küldhetnek fel a mindenek Urához Istenéhez. Itt vagyok tehát a magyar haza szivében, a nemzet egyik tizenegy év óta működő zajtalan napszámosa, oly szándékkal, hogy gyógyirt kérjek a haza mélyentisztelt nagyjaitól, képviselőitől, minden lelkes fiától és leányától, olyan gyógyírt, melyet egyedül a hazától bátorkodom esedezni^ mert a magyar hazán kivül mindenki megfizethetetlen árt szabna e gyógyírnak bár merre fordulnék is. Bátor leszek mult évi aug. 21-én 11270 sz. a. kelt kegyelmes királyi udvari rendelvény a nmg. helytartótanács-