Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-07-15 / 28. szám

lekezethez tartozzék, ha néki vallása van, ha vallását becsüli, ha vallásához ragaszkodik, — ellenkező esetben kevés külömbség, ember és barom között. Tudjátok-e, úgymond a kegyes uraság, — miért jó az a vallás és a vallásosság ? mert nemcsak örömei, hanem keserűségei, nehéz oldalai is vannak az életnek, a nehezet, az életnek terhét, vallás nélkül lehetlen volna az embernek elbírnia. Itt mintha könnyük gördültek volna a főúrnak szeméből, s mintha saját énjét értette volna, ki kegyeletteljesen siratja mint mondják most is sokszor, elvesztett hü nejét s egyetlen gyermekét, — és végre igen tapintatosan azt a megjegyzést tevé: őseim alatt csak egy harangja volt e községnek, most mind a két hitfelekezetet oda segéltem, hogy legyen mindegyik hitfélnek saját harangja, — az egy harang mellett is szép egységben megélt azelőtt ezen község, ám, most legyen hát két harang, de ezentúl is egy sziv és egy lélek, közöttetek! Ezen szavak után nem sokára elbúcsúztunk ö méltóságától, áldást sokszoros áldást kértünk reá az Istentől, s azon 4des kivánatunkat kérésünket ismételve a menynyei atya előtt, hogy adjon sok ily nagyot, jelest, a hazának az egyháznak, — szólott a szép zengzetii harang és harang szózat kíséretében vette a főúr útját vissza, lakófölde a hírneves hédervári kastély felé. Kisszerüsége tette nagygyá, nevezetessé, ezen harang felavatási ünnepélyt, — ajánlhatnám még az ujfalui kisded egyházat, kiemelhetném még a példás buzgalmat vallásosságot, az egyháznak s az egyház szolgálatában állóknak tiszlelését s becsülését, mel} aligha áll valahol jobb lábon, mint ujfalui híveink között, én legalább mindig legkellemesebb óráim közé számítom, azon órákat, melyeket, — ki ki menvén koronkint közikbe kedves ujfalui híveim között eltöltök, — de, — mert közleményem igen hosszura fogna terjedni, — azért mig a jóból eleget adtam, röviden, hisz, a roszból, a szomoritóból a kevés is igen sok, tehát még csak annyit: Még az nap, a harangszenteléssel majdnem nyímban, az nap, mult Péter és Pál ünnepén, temettük el, az életviharoktól sürüen meglátogatott föpásztornak, főtisztelendő Haubner Máté dunántúli superintendens úrnak még egyetlen leányát, a lelkes honleányt, a szellemdús hölgyek egyikét: Haubner Matildé kisasszonyt. Megható volt, látni a gyászravatal mellett, a veszteség szenvedte agg szüléket,— de mi leginkább hatott reánk, az ama tapasztalat volt hogy mint ha ök, a bámulatig hiterös szülék, maguk mondották volna az ezerekre menő gyászoló közönségnek: ne sírjatok! — a helyt, hogy bár kinek, őket lett volna szükség vigasztalnia. De, mert tudjuk mi, hogy sokáig, egész a sir mélyéig fel fog sajogni a vesztés közepette csak még tiszteletreméltóbbakká vált szülék szivének ezen uj sebe, édes kedves kérésünk azért az, az ég Urához, hogy ki őket megselzette, ezt az uj csapást is még reájuk mérte, az gyógyítsa meg a tiszteletreméltó gyászfeleket mielőbb, hogy életük telén is, újra a tavasz viruló színében, szemlélhessék még soká, ez egyébként hervatag életet. Nyugalom az igen kedves halottnak ! Béke az élőknek ! Az is egy igen szomorú újdonság, — hogy föt. Haubner Máté superintendens, föpásztori állásáról legközelebb lelépni szándékozik, — már is egy körlevélben, superintendensi kijelölő szavazatok beküldésére hívja fel a legközelebbi kerületi gyűlésig az összes gyülekezeteket, — ha csak a tömeges felkérésnek, az általános bizalomnak, mely részint már ismétlöleg nyilvánult, és még ezután fog nyilvánulni, szilárd akarata s elhatározása dacára is, az érdemekben megőszült főpásztor, mégis meg nem adja magát. Adná Isten; ily válságos időkben, csakis avatott, kellőleg kipróbált férfiak a dolgok élére valók! Megemlítem még, hogy nönöveldénk egy uj vezetőnőt nyerend: B e n e d i k t i Hermine úrhölgyben, ki Miskolc környékéről, közinkbe a nö-nevelöi állásra gyülekezetünk szavazattöbbségével ép ezen napokban megválasztatott. Nagy s nemes e pálya, — kell-e szebb hivatás, mint lelkes honleányokat, leendő anyákat a hazának az egyháznak nevelni? — de ügyes, igen okos tapintat legyen jelszava, s törekvése az uj nevelőnőnek, igy majd a kellő képzettség bizonyosan megtermi az óhajtott gyümölcsöket, Isten velünk! Horváth Sándor, győri ev. lelkész. Nagy-Kunság, juniushó 1866. (Vége.) A lelkészválasztási szabályok módosítása végett hozott egyházmegyei végzés. A beadott véleményes javaslatban foglalt elveket közgyűlésünk teljesen elfogadván: e nagy fontosságú és egész egyházi életünkre nézve nagy horderejű ügynek minden oldalról történt megvizsgálása, s annak folytán felmerült kérdéseknek higgadt nyugalommal gondos megvitatása után, az 1862. aug. 7-röl 25. sz. a. előadott lelkészválasztási szabály némely cikkjeire következő formulázott módositvány ajánltatik közgyűlésünk által a föt. superintendentia elébe: 4. §. Az özvegyi év tartama alatt miképen, kik, vagy ki által teljesíttessenek a lelkészi szolgálatok: az esperest és az illető egyházi elöljáróság egyetértöleg állapítsák meg; különösen szem előtt tartva a XXX-ik cánont, az egyházmegye jóváhagyásának, illetőleg rendelkezésének fentartása mellett. 7. §. A választhatók egész seregéből a presbyterium kijelöl általános szavazattöbbséggel három olyan egyéni, akit az üresedésbe jött hivatal kötelességeinek teljesítésére képesnek ítél. Minden presbyternek joga van valakit ajánlani. — Söt a gyülekezet bármely választó tagja is jogosítva van, hogy írásba tett nyilatkozat által a presbyterium előtt valakit ajánljon. Az ajánlottak közül a presbyterek titkos szavazattal szemelik ki a károm jelöltet, és az általános szavazattöbbséget nyert három jelölt közül választja aztán a gyülekezet minden egyházadót fizető tagja hasonlóképen titkos szavazattal és általános szavazattöbbséggel a rendes lelkészt. A presbyterium azon gyűlésében ,melyben az ajánlottak közül három egyén általános szavazattöbbséggel kijelöltetik : tartozik jelen lenni az esperes és s.gondnok által megbízott egyházi és világi egyén; és jogosítva van mindegyik,