Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-24 / 25. szám

Addig is mig a missio ügyében rnai napig s talán ezután is váltandó leveleket a t. magyar olvasó közönséggel is megösmertelhetem, ezennel Isten és a mivelt világ előtt ünnepélyesen tiltakozom mind magam és társaim, mind ártatlanul gyanúsított hit- és nyelvrokonaim nevében kultuszminiszter Rosetti úrnak azon vádja ellen, mintha én és társaim a vallás álarca alatt idegen magyar politikai propagandát akartunk volna vagy akarnánk itten szervezni, A magyar nemzet, hála Istennek még nem szorult arra, hogy Ínségből üldözött szegény fiai kezébe tegye le politikai létezését. Nekem és társaimnak nincs más célunk mint az, hogy a vallástalanság erkölcstelenség és elkorcsosodás örvényéből kiragadjuk, azon szerencsétlen honfitársainkat, kiket a mostoha sors édes hazánkból kibujdosni kényszeritett. A mi működésünk tere egyedül apostoli tér s távol van minden ;•politizálástól, miről a miniszter úr is meggyőződhetik azon jegyzőkönyvből, melyet a bizottmány megbízása folytán én szerkesztettem pitesti egyházi gyűlésünkben s melyet magam vittem ma fel a kultuszminisztériumba. Azonban nem előzöm meg a történetek folyását, hadd jöjjenek egymásután szép rendben a kezeim között levő levelek s ítéljen a mivelt közönség. Addig is tisztelettel felkérem a Concordia pesti román lap érdemes szerkesztőjét, legyen szíves átvenni a Prot. Lapokból ezen nyílt és őszinte levelemet, hogy olvashassa ezt is a mivelt román közönség. Bukurest, 1866. junius 9. Koos Ferenc, ref. lelkész. GYÁSZHIREK. Takácsi junius 10-én. Minő jutalmat érdemelnek jeleseink, kik mint világosságot árasztó szövétnek messze kiható munkásságukkal önmagukat emésztve, idejöket, erejöket, söt még családjuk jóllétét is a közügyért meleg készséggel feláldozzák ? Azt-e, hogy lángtalan hamvaik fölé hideg hantoknak összehányásán tul, nevük és nemes életlángjuk ellobbanásának gyásznapja adassék át emlékül az utókornak ?.. Már épen a 4-ik számot veszem azóta kezembe a „Prot. Egyh. és Isk. Lap"-ból, hogy az úr szöllejének egyik ernyedetlen munkása temetéséről visszatértem, s csak egyetlen egy sort sem találtam azokban, mely a vallás szent ügye mellett évek hosszú során át annyi buzgalom, s oly tisztelt igazságszeretettel, s tapintatos kormányzással fáradozott közhasznú élet elmultát, — habár csak egyszerűen is — jelentette volna. Ily megfeledkezést nem érdemelt: Nt. Antal József úr a pápai egyházmegye köztiszteletben állt egykori esperese, ki május hó 5-én kisértetett 33 évig lelkipásztori vezérlete alatt állt fényes gyülekezete tagjai és számos tisztelői által a görsönyi temetőben reá várakozó, elhunyt kedvesei közé. A megdicsőült egyike volt azoknak, kiket mint lelkészeket vallásos szent buzgóság, ároni ékesszólás, tudományosság, okosság és szelídség ékesítenek, s pásztó alatti híveinek bánatos részvéte, majd, az őszinte fájdalom szülte könnyek erős bizonyítékai annak, hogy nagy embere: Abnere esett el az elhunytban a népnek. Mint egyházmegyei hivatalnok, 28 éven át szakadatlanul keresettje volt a közbizalomnak: kevesebbről mindég többre emeltetve. Esperesi hivatala folytatása legszebb fényt vet múltjára, mint a mely fontos hivatalban, valóban mindvégig a törvényt és igazságot tartá kormányzása szövétnekéül: szigorú volt szeretettel, de hízelgéssel engedékeny soha, — a gyengék által kedveltebb simulékonyságért, a nyilt s férfias őszinteség becsértékét fel nem áldozta, s kész volt inkább nem tetszeni sokszor sokaknak, mintsem lágymelegnek ítéltetni kötelmei iránt, melyekre esküdött; hivatalos eljárásaiban nem a rábeszélés, hanem az ügy-szeretet irányát és elveit követé, s minden tette, a tiszta becsületesség tükre volt. Szavai: melegek, gondolatai: lelkesek voltak, s tanácsa nem hasonlított ingatag nádszálhoz, melyet negédes melléktekintetek szele hajtogatott ide s tova, de erős árboc volt, melyhez a ki ragaszkodott, a bajok hatalmának áldozatul nem esett .... az egyház belkormányzatában idők s canonok érlelte elveitől sem ború, sem derűben le nem mondott, s midőn az ujabbkori eszmék áradata a régi gyakorlat és szabályok falait ledöntögeté, elveit hiven megőrizve, becsülettel magányba vonult vissza. Elvégzett pályafutására szégyen nélkül tekinthetett; mert ott mindenütt, az általa ültetett béke olajága zöldéit Mint családfő : a leghívebb férj s a legjobb atya volt. Neje élete s boldogságával az Övé annyira egybeforrva volt, hogy midőn azt sirba kisérte, élő-halottá lett, s mire a nap égi pályáján körútját egyszer elvégzé, a mély bánat öt is sirba vitte. — Hosszas és nehéz szenvedései közt legégetőbbnek állitá, számos, neveletlen gyermeke sorsa fölötti aggodalmait s midőn megszűnt minden ereje halálos ágyához gyűlt barátjai s ősmeröseival társaloghatni: tört hangokon is gyermekeire emlékezett, s azok neveinek gyengéd emlegetése közt zárta be szemeit a halál Ki ösmerte, mint embert is, csak tisztelni s becsülni tudta. Bátran elmondhatá a költővel a boldogult: „Dicső anyám ! Ha tudnád, mily hiven betöltém E földön ember-tisztemet Nem tartanád te fájdalomnak Még egyszer szülni engemet." . . . Legyen azért neved dicsőült! azon jelesek sorába igtatva, kiknek az élők sorábóli eltávozása, közösen érzett hézagot hagyott hátra, s bocsáss meg! ha azok közül, kik egykor kormányzásod alatt álltak, a legutolsó, avatatlan kezébe véve, hozza számodra, s megkérve, érdemeidért homlokodra a koszorút, melyről magad mondád : Szük és hideg lesz bár sirom Nem lépek abba szomorún .... Tudván, hogy az Le nem korholja koszorúm." .... Mi, kik érdemeid ösmerni s tisztelni szerencsések vajunk, csak sírunkig tudjuk megőrizni emléked : de évkönyegörzik azt örökre !!