Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-17 / 24. szám

szerre rohanták meg. Steudelnek imént emiitett munkáját címének első szaván kezdve, a munka tartalmának u olsó szaváig éles kritikával boncolta elemeire. Nem igen van munka, melyet a kritika szöréröl-szálára annyira meg­marcangolt volna, mint ez. —- A félreértéseket, hamis kö­vetkeztetéseket, téves állításokat, semmit mondó bizonyítá­sokat minden kímélet nélküli szigorral mutatta ki. Mondja többek között Strauss : „Igen! annyi rendkívülit és csuda­teljest mondnak az evangyélisták Jézusról, hogy abból csakugyan kimagyarázható a világ hite, de a kezdettöli hihetlenség, kétkedés nem; feltámadása nem ráz meg, de halála mindig talány marad. Mert, csak az evangy. történetekhez való szokottságnak tulajdonitható az, ha nem feltétlenül találjuk megfoghatatlannak: hogyan feszíthetnek keresztre a zsidók egy férfit, ki ezereket csu­dásan szaporított kenyérrel kielégít, ki épen magában a fővárosban egy vakon születettet és 38 év óta sántát meg­gyógyít s ugyancsak a város legközelebbi szomszédságában négy napos halottat feltámaszt" stb. „Ha Steudel csak álta­lában, a történelminek a keresztyénségbeni jelentőségéről s Krisztus személyiségéről szól, — jegyzi meg Strauss — ugy ö épen nem is talál pontot, melyen támadását megkezdje, miután ö maga is Krisztus históriai személyiségétől nem tá­vozott el és annak a korra és környezetére való jelentősé­gét nem tagadta meg. Abban pedig, mit ö mythosi szöve­ménynek jelez, erö és vigasz nincs a kebel számára. Nem a számos mylliosszerü elbeszélések teszik Jézus személyisé­gét jelentékennyé — mondja tovább Strauss — hanem sok­kal inkább és főleg ö saját maga, személyiségének szellemi vonzó hatalma, mely ama gyakran jelentéktelen anekdoták­nak magasabb becset kölcsönöz. S hogy mily csekély becs tulajdonitható az enemü csodáskiilsöségeknek a keresztyén­ség tovább fejlődését és terjedését illetőleg, azt megcáfol­hatlanul mutatja ugyanazon apostol, ki többet tett és dolgo­zott, mint* a többiek összesen — Pál. A szegletkő, melyre Pál az egész keresztyénséget állította Krisztus a ni e g­h a 11, d e feltámadó 11. Arra, hogy egy férfit, minő Pál, a keresztyénség megnyerjen, nem vala szükség Jézus ter­mészetfeletti fogantatásának, az 5000 ember megvendéglé­sének, a tengereni járásnak s más csodatetteknek, — melyek Jézussal vagy általa történtek, — elbeszélése. És ha szük­séges volt, miért nem említi fel Pál ezeket ott, hol Krisztus­ról szól s öt magasztalja? Avagy tartoztak legyen mindezek szorosan a keresztyénség lényegéhez: honnan van az, hogy Pál sehol sem emlékezik ezekről, még ott sem, hol a váltság munkájáról világosan, határozottan beszél? — E pontról indulva ki támadja meg Strauss Steudelt s igen tanulságo­san hozza ki: mily ellenmon Jással teljes és szélomló, mily kény leges és erőszakolt a supranaturalismus azon állás­pontja, melyet ellenei elfoglaltak. Kimutatja : mily alkalmat­lanok a csudák, a magok valódi alakjokban, a supranatura­listákra nézve s mily gyakran rákényszerülnek azok termé­szetszerű magyarázását hivni segítségül. Végül ezzel zárja: „Bölcs supranaluralistáink meggörbedt hátaikat, oly nagy készséggel fordítják az úrnak, hogy megrakja, megterhelje a mint csak tudja. A tehert vinni akarják, azonban titkon, a legnehezebb darabokat lehányják s mégis az űr leghűbb szolgáinak és zsákhordozóinak tartják magukat." Még azzal azonban nem érte be Strauss, hogy ellen­fele támadásait keményen visszaverte. Miután Steudel el­leniratára, ily módon, megfelelt, védhelyzetéböl kilépve, mint támadó fél lépett fel. A Steudel exegeticai, apologetikai és dogmatikai munkáiból és értekezéseiből a bizonyítékok egész halmazát szedte ki s ellenfele azon vádjait, hogy a ker. val­lást aláássa és a sz.irás iránt tartozó tisztelettel nem visel­tetik, keményen visszautasította, kimutatva egyszersmind, hogy minden tekintetben, minő joggal beszélhet épen Steu­del maga a sz.irás hü vizsgálásáról, tiszta és józan exege­sisröl, tiszta igazságszeretetröl, Isten szavának tisztelésé­röl, stb. Hogy Steudel exeget. iránya a szellemi élet alapját, az embernek saját maga iránti igazságszeretetét aláássa, Strauss, mint nyilt vádat, mondta ki Steudel ellen. Különben ezen el­járás a sz.irás magyarázásában nem egyesek hibaja volt, ha­nem sajátképi álláspontja, sajátsága a supranaturalismusnak. Az valóban végzetszerű volt, hogy Steudel életének utolsó éveiben, az ellenkező nézetek ily kényes összeütkö­zésébe zavarodjék. Különben az egész rendszer, mely lel­kével oly szorosan összenőve vala s melynek érdekében, vén napjaiban sikraszállt, már sokkal erösebb lökést kapott, mintsem azt elbírhatta volna. Magamagában össze kellett an­nak roskadni, mihelyt a felette átdörgő kritika a helerogen elemeknek, — mit az magában egyesitett, — elkülönítése által a belső ellenkezést kimutatta. A mily éles volt Straussnak Steudel ellen irt kritikája épen oly helyesen s találólag van jellemezve benne a régi tübingai iskola uralomra emelkedett supranaturalismusának rendszere s annak, ez itolsó stadiumában kizárólagos kép­viselője, Steudel. Ugyanazon önámitások, öncsalódások, me­lyeket itt ellenfelének Strauss itt felmutat, .már a Storr exe­gesise iránt sem voltak idegenek ; a külömbség csak az, hogy már most, miután a kortudat szabaddá tette magát a hamis előfeltevésektől, melyeken amazok nyugodtak, nem lehete azokat tovább is takargatni. Steudel irói jellemének hü kinyomata dogmatikája, me­lyet 1834-ben adott ki e cím alatt: „Die Glaubenslehre der evangelisch-protestantischen Kirche nach ihrer gulen Be­gründung mit Bücksicht auf das Bedürfníss der Zeit." Ezt még 1832-ben előzte meg ily cimü munkája: „Welche Be­handlung der Dogmatik verlangt an uns die Bücksicht auf die Aulforderungen der Kirche, wie sie in unsern Tagén laut werden?" — Ezen munkáinak már cimök is mutatta: mily polemikus állást foglalt el szerzőjük szemben a kor ro­hamával. Eddrg a rationalismus ellen harcolt Steudel, minden harcerejét azzal szemben sikraállitva, mig fennebb emiitett munkáiban még nagyobb tűzzel kel ki a Schleiermacher és Hegel-féle theologia ellen. Es valóban sajátságos benyomást tesz az emberre, Steudelt, Glaubenslehrejének előszavától kezdve az egész könyvön végig harcolni látni olyan embe­rekkel, kiket ö maga is kiválasztott szellemeknek tekintett! Nincs könyv, mely szerzőjének subjeclivitását annyira magán hordaná, mint Steudel hittana, dacára annak, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom