Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-03 / 22. szám

Hátha még a concordatumra gondolunk: fog-e valaki kétkedni a felöl, hogy törvényhozó testületünknek a vallásügyi kérdéssel foglalkozás csakugyan elutasithatlan teendői közé tartozik?! Mert bármily tiszteletreméltó kútfőkből származott legyen is e nagy fontosságú szerződés: még ha nem tekinthetjük is annak a más hitfelekezeteket s koronának jogait érintő szálait, tagadhatlan, hogy annak keletkezése nem felel meg az alkotmányszerii létezés kellékeinek. De ugy vélekedünk — s itt meglehet sokak nézetével jövünk összeütközésbe — hogy törvényeink az egyéni vallás-szabadság érdekében is tágítást igényelnek. Mert bár mi még távol vagyunk Angliának azon fejlettségi fokától, mely szerint ott bárki is szabadon vallhatja vallási meggyőződéseit s szabadon alkothat hitfelekezeti társulatot, csak az által az állam békéjét és bátorságát ne veszélyezze : de mégis ma már hazánkban sem tarthatjuk a kor szellemi emelkedettségéhez mértnek az olyan törvényt, mely az egyéni vallási meggyőződés nyilvánulhatását csak az eddig bevett négy, vagy öt hitfelekezet keretébe kívánja beszorítani. Nem lehet tagadni, hogy a vallási viták eleitől fogva legkeseritöbb episodjait képezték hongyülési tanácskozásainknak, s nem lehetetlen, hogy a vallásügyi kérdés felelevenítése ma is fog adni országgyűlésünkön keserű vitákra alkalmat ; azonban az idö jeleit tekintetbe nem vevő odábbozás a bajon épen nem segítne, söt csak mérgesitné azt; mig ellenben a jog és méltányosság megadásával eleje vétetik a hitfelekezetek közti kellemetlen súrlódásoknak, s nyerni fog még a magát netalán egyelőre vesztesnek érzendö fél is, nyerni a családi és társasági élet, nyerni az egyén, a haza, söt a közvallásosság is. Tán az egyes hitfelekezetek s azoknak hatóságai elérkezettnek fogják tekinteni az időt, hogy a vallásügyi kérdésről tüzetesebben gondolkozzanak s azt gyűléseikben s szakközlönyeikben a tárgyhoz méltó higgadlsággal s lehetőleg keserítő recriminatiók nélkül az országgyűlésre leendő előkészítés végett megvitassák ! Tán a vallási egyenlőség s viszonosság elvének gyakorlati alkalmazás végett törvénycikkekbe öntése most, a lelkiismereti szabadság előrehaladt korában nem is fog annyi ellenhatásra és nehézségre találni, mint azt sokan vélni szeretik! S Ián azon remény se egészen alaptalan, hogy a r. kath. egyház mélyen tisztelt papsága a haza javára tett éredemes szolgálatait azon ujabb hazafiúi érdemmel még szaporítani is fogja, mely szerint a többi hitfelekezetek iránti méltányos érzületének, a vallási egyenlőség és viszonosság szempontjából e hongyülésen kifejezést ad ! De ha minden t á n-jainkban csaldónánk is : azon reményben vagyunk, főleg a felirati javaslatnak a vallásügy kérdését bár röviden, de nyomatékosan érintő pontja után, hogy ha eddig, meglehet, tapintatból, jónak vélték a vallásügyi kérdés fel nem említését, törvényhozó testületünket semmiféle opportunitási nézetek nem fogják visszatartóztatni ily nagyfontosságú kérdésnek tüzetes tágyalás alá vételétől. u—co. A THEOLOGIA A TÜBINGAI EGYETEMEN. (Folytatás.) Lássuk ez uj korszak teremtőjét Storrt és iskoláját. Storr Christian, Gottlieb 1777-ben lépett a theol. szak tanár-karának sorába mint rendkívüli tanár, hol 1780 óta mint negyedik rendes tanár, superintendens és városi pap működött. Később innen udvari föprédikátornak s egyházi tanácsosnak hívták Stuttgartba, hol azután 1805-ben halt meg. Figyelemre méltó, hogy ugyanazon évben, melyben Storr tanári székét elfoglalta, ünnepelte az egyelem három-r százados emlékünnepét s ez alkalommal kapta meg Storr a tudori cimet és méltóságot is. — Állomásának elfoglalása korszakot alkot a tübingai theologiában. Storrban egyesülve volt — mondja Baur — a sokoldalú utazás által szerzett míveltség, finomság, szélesen kiterjeszkedő alapos tanulmány, humánus indulat, keresztyéni szelídség és szilárd jellem, következménydűs irói tevékenység, tudományszomj, megragadó előadási modor, szóval mindazon tulajdonok — még pedig a legfelsőbb gradusban — melyekkel egy egyetemi tanárnak birnia kell. Mindezen tulajdonok, egész egyetemi pályája alatt lelkesítették, buzdították, tüzelték s korának minden jelentékenyebb theologiai harcába belevonták. Akadémiai tevékenységének kezdete s fénypontja a prot. theologia fejlődési történelmének azon periódusára esik, a melyen a theologiának már bosszú idö óta megkezdett öntudatos mozgalma egészen uj fordulatot vett s célzatosan kezdett haladni. A 17-ik század elavult, a symbolumokon és a nagyobb dogmatikusok tekintélyén nyugvó taniránya, melynek már e század végén s a 18-ik sz. elején annyiféle ellenmondást kellett eltűrnie, magának a ker. vallásosságnak érdekében, — egyik támaszát a másik után kezdette elveszíteni, mig végre támpontja is elesett a kor öntudatában. Általános ellenszenv támadt nemcsak az egyházi orthodoxia hanem még a positiv keresztyénség iránt is. Az úgynevezett újítási vágy, mely a német irodalom terén lábra épen akkor kapott, modern míveltség utáni törekvéssel szoros kapcsolatban állott, minden gátot szétromboló áradatként mind hatalmasabbá válva rontott be a theologia terére. Storr, látva a kor újítási vágygyal elteli destructiv törekvését: a theologiai mozgalmak közepette sajátképi conservativ állást foglalt el anélkül azonban, hogy az elavult orthodoxianak feltétlen védője, vagy az egyház symbólikus lanfogalinainak határozott párthíve akart volna lenni. Tulajdonkép az ó és uj között egyeztetöi szerepet vállalt s nemcsak osztotta kortársainak az orthodox systeina elavult scholasticismusa ellen felkelt rosszalását; nem csak átlálá a theologia újjáalakításának szükségét: hanem saját magában hordozta a modern míveltség elemeit s mélyen át volt azok által hatva. Ez az, mi öt egyfelől ugy tünteti fel, mint önálló theologiai irány képviselőjét, mig másfelől ugyancsak ez volt oka annak is, hogy theologiájához bizonyos kétértelműség, bizonytalanság és korlátoltság — mint közvetítő állásának természetes következései— tapadtak. — Storr föteremtöje ezen supranaturalis*.