Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-05-27 / 21. szám

Dodwell is máglyára hurcolná a józan ész és vizsgálódás barátait, mint Bolingbrocke, de felfogásom szerint, mégis külömbség van a két egyén kiindulási pontja közt. Bolingbrocke nagy mértékben deista, de csipös megjegyzéseivel a magas egyház hivei előtt az ártatlanság fényében akar ragyogni; Dodwell meg nem elégedve a deisták rationalis alapjával, melyen az egyesek önkényének tágas tere nyilik, felállítja a positiv és természet-vallás dualismusát; azaz határfalat von a közvetlen és közvetett tudalom, a hit és a gondolkodás közt. Hitére nézve supranaturalista, de okossága a rationalismus felé gravitál, más szóval érez és beszél, mint egy Torquemada, gondolkodik mint egy Channing. H u m e Lockeben gyökerezik, azt tovább fejti és neki ellentmond, mint Berkeley. Hume szerint az ember dajkája a szokás, ezen alapszik az érzés, mely viszont alapja a hitnek, a hit alapja minden ismeretünknek. A hiten, mint ingatag alapon épülvén föl tapasztalatvilágunk, előáll a kétkedés. Hume a bölcsészeti kételyt a bölcsészet minden ágára, s igy a vallásbölcsészetre is alkalmazván, a theologiai, ugy a bölcsészeti, jelesen a deistikus dogmatismus lerombolására megadta a végdöfést. Csak egy bizonyos tudomány van — úgymond — a mennyiségtan, ezenkívül, például a természetfölöttiről, nem lehet biztos tudomásunk, tehát nincsen sem bizonyos vallás, sem bizonyos theologia.—Okos ember vallása nem lehet el csuda nélkül: nincs ész- vagy természetvallás" ennek érveit az arról irt beszélgetésében ritka tapintattal rombolja le. A vallás természeti történetéről irt értekezése az egyes vallásformák származása és változása okainak lélektani megfejtését törekszik fölmutatni. E pont különösen figyelemre méltó. A deisták legnagyobb részét, Cherburyt, Blount, Collinst, Tolandot, Tindalt, Bolingbroket stb. azon tévedés jellemzi, hogy a vallást, mint elsőben tökéletest képzelték, mely később a papok csalása miatt romlott és fajult el. Hume amazoknak egyenesen ellentmond. Az eredeti vallás emberi félelem és remény szülötte, s mint ilyen tökéletlen; később egy Isten imádassa válik, csakhogy az emberek gyarlósága miatt ez ismét tisztátalanná lesz és sok-istenimádása megy át. Midőn Hűmet ugy mutatjuk be, mint az angol deismus feloszlásának határpontját, egyszersmind szembetűnik, hogy tulajdonképen azzal végezte be a deismust, a mivel Baco annak alapját megvetette, t. i. az ész és vallás szoros elkülönítésével. De ez eredmény nem tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy Hume közvetlenül Berkeleyvel és általa Locke és Bacoval áll öszeköttetésben. Megjegyzendő egyszersmind, hogy Hume nem deismusról, hanem határozottan theismusról beszél, A deismus fejlésén és hatásán végig pillantva, abban három kort külömboztetünk meg. 1. A deismus kezdete Bacotól az 1689-iki forradalomig. 2. A virágzás kora Lockétól körülbelől a 18-ik század közepéig (1742-ig) vagyis a skepticismus kezdetéig. 3. A hanyatlás és kialvás kora. A fejlődés külömböző iránnyai szerint magok a deisták is külön főbb osztályokba sorozhatok. Baco bölcsészetének fejlesztői: H o b b e s (atomismus); Locke (sensualismus) Berkeley (idealismus), Hume (skepticismus). Tulajdonképeni deisták: Collins, Toland; moralisták: Shaftesbury, Mandeville;a keresztyénségnek mint természetvallásnak védői: Tindal, Morgan, Chubb. Ha az eddig mondottak velejét kivesszük, tisztában leszünk a deismus eszméjével, melyet értekézésem elején azért nem akartam definiálni, mert akkor a történelmi fejlést és hatást illetőleg sokat el kellett volna mondani jó előre, melyekre most hivatkozni is elég. A deismus azon világnézet, mely Istent és a világot egymástól szorosan elválasztja. S ha confessiót lehetne a deista szájába adni, az ilyen formán hangzanék: hiszek egy Istenben ; istennek nem csudatévő, hanem világigazgató bölcseségében; vallom az ő kijelentését, mely nem az egyesekben, hanem a világegyetemben történt; hiszem végül, hogy e kijelentéssel nem egyezik meg, sem az ember iste— nitése, sem az Istennek testben megjelenése. — Ez volna a deisták ered o-ja. A deismus rendszerénél Isten és világ oly viszonyban van egymással, mint a mester a maga müvével. Az egyszer megalkotott világot Isten magára hagyta, hogy az elébe szabott örök törvények szerint működjék. Ha a megállapított világrenden kivül Isten magát csudák, vagy más természet fölötti tények által jelentené ki, azáltal bemarkolna a világegyetem gépezetébe s megakadályozná annak összhangzó működését egy felöl, másfelöl ezzel mintegy azt mutatná meg, hogy a világ, ugy, amint meg van teremtve, tökéletlen s javításra van szorulva, holott az a deismus szerint — c i v i t a s o p t i m a. A deismus istene magát kijelenti a mindenségben, de csakis a mindenségben, mig a keresztyénség szentháromsága legföképen az emberiség kebelében nyilatkozik. A deista előtt nincs szentháromság, ö nem tud a Megváltóról, neki nem szükséges a könyörgés, nála nincs értelme a sakramentomoknak. A ker. ceremóniákat s a pogány áldozati szertartásokat egyiránt üldözi, mert azok — szerinte — vagy az Isten emberitése, vagy az ember istenitése céljának folyományai. Ha már a fönnebb eléadottakat a ker. vallásból kihagyjuk: a deismus vallása oly monotheismussá válik, mely bizonynyal inkább gravital az eszményi judaismus, mint a keresztyénség felé! Mert a tiszta deismus tana szerint ez a világ, mint Isten kijelentése, legjobb lévén, az asketikus vallást, ugy szintén az asketikus morált, melyek csak egy erkölcsileg rosz világ eszméjével férnek össze, elveti, s rehabilitálja a tökéletes lelkek Isten imádását: a természeti vallást és morált. Hogy a deistikus rendszer, ugy a mint itt eléadtam, rendszerezve állott volna minden deista fejében: nem állítom, ellenmondás nélkül nem állithatnám. Itt az egész rendszer történelmi fejlésének összes eredménye van összefogva, s nem egyik vagy másik deista rendszere.