Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-22 / 16. szám

stb. Ugyanott a 2-ik fejezetben pedig: „Non alium sustine­mus in causa fidei iudicein, quam ipsnm Deum per scriptu­ram s. pronunciantem, quid vernm sitj quid falsum" stb. Végre a Conf. gallicana 2-ik cikke ekkép szól: „Quum hoc (ser. s.) sit omnis veritatis summás complectens quidquid ad cultum Dei et salutem nostram requiritur, neque hominibus, neque ipsis etiam angelis fas esse dicimus, quidquam ei verbo adiicere vei detrahere vei quidquam prorsus in eo im­muíare. Idézhetnök még a Conf. belgica, anglica, scotica stb. hasonló tartalmú nyilatkozatait, melyek mind ugyanarról ta­núskodnának, ha nem kellene attól tartanunk, hogy nemine contradicente disputálunk. Van azonban meg valami, mit nem szabad elmellöz­nilnk. Voltak ugyanis (péld. Rudelbach, Göbel stb.), kik el­ismervén a két protestáns felekezet alaki föeívének ugyan­azonosságát, köztök e tekintetben mégis külömböző árnya­latokat véltek felfedezni. Nevezetesen állitották, hogy a re­formátusok föelve inkább positiv, a mennyiben az mindent kizár, mi a szentírásban nincs világosan megparancsolva, mig az ágostaiaké inkább negativ, mely csupán semmit nem tilt mi a szentírásban nincs megtiltva. Azonban, noha létezik itt egy kis, ámbár nagyon csekély eltérés, mint alább meglát­juk, azok, kik e véleményt magokévá tették, nagy tévedés­ben vannak, miután az eltérésnek oka máshol keresendő. Hogy e megkülömböztetés nem áll, arról eléggé tanúskodik azon körülmény, hogy a református egyház is megtartott oly szertartásokat, melyeket a szentírás nem parancsol. Leg­alább nehéz volna a szentírásból kimutatni, hogy a vasár­nap ünneplése szombat helyett meg volna parancsolva. **) A szentírás sehol sem parancsolja, hogy a karácsont, nagy­pénteket, húsvét, áldozócsülörtök, pünkösdnapjait ünnepel­jük. Szinte ugy, ki nem mutatható a szentírásból, hogy ott a gyermekkeresztség meg volna parancsolva. Mindezek oda mutatnak, hogy nem áll, mintha a ref. egyházban föltétlenül álinct azon elv, hogy csak azt szabad az egyházban megtar­tani, a mit a szentírás világosan parancsol. Az említést is alig érdemlő külömbség (ha csakugyan annak vehetni) ab­ban keresendő, hogy az adiaphorák a református egyházban szűkebb korlátok közé vannak szorítva, mint az ágostaiban. *) Nem lesz fölösleges itt még azt is megpendíteni, hogy a szentírás­nak valamint a hiveb általi olvasására, ugy magyarázatára nézvo is a két egyház közt tökéletes egyetértés uralkodik. Valamint a lutheri egyház megengedi a szentírás tudományos szabad magya­rázatát mindenkinek, azon szabály föntartása mellett, hogy „serip­tura sacra est sui ipsis legitimus interpres," ugy a Conf. helv. I. 2. cikke is azt mondja: „Scriptura sacra interpretatio ex ipsa sola petenda est, ut ipsa interpres sit sui." **) Vannak ugyan, kik erre nézve ap. csel. 20, 7-re hivatkoznak ; de kétségtelenül minden alap nélkül, mert ott meg van mondva az ok is, miért tanított Pál a bét első napján, hogy t. i. másnap elakart utazűi. Maga azon körülmény, hogy az mint rendkívüli dolog em­líttetik, oda mutat, hogy az apostoli korban még nem ünnepelték a vasárnapot. — A másik hely, melyet felszoktak hozni, 1. Kor. 16, 1. 2. De ez sem bizonj'it semmit, itt csupán arról levén szó, bogy kegyes adományainkat mindjárt a hét első napján tegyük félre, azaz, ez legyen első dolgunk ; de nem arról, hogy szombat helyett e napot üunepeijük. És igy a vasárnap ünneplése tisztán csak tradatio utján jött ránk. Hogy azonban ezek csakugyan közönyös dolgok, hogy azo­kat mindkét fél ilyeneknek tartja, azt ismét eléggé bizonyítja azon körülmény,hogy mig a lutheri egyház az orgonákat az is­teni tiszteletnél kezdettől fogva megtartotta, addig a reformá­tus tőlök a legújabb korig idegenkedett, most lassankint emez is behozza templomaiba, noha azok sincsenek a szent Írásban megparancsolva. Másfelől a külsőségeknek, milyenek az orgonán kivül: az oltár, Jézus életére vonatkozó képek, gyertyák stb. az ág. hitv. evang. egyház sem tulajdonit oly fontosságot, mintha azokat nem nélkülözhetné. Sőt inkább teljes szabadságot enged ezeknek megtartására vagy mellő­zésére, a nélkül, hogy akár az egyiket akár a másikat bűn­nek tartaná. Mi különösen a krisztusi képeket illeti, nagyon helyes Luther nyilatkozata, mely szerint ha nem vétek Krisz­tus képét szivemben bírnom, miért volna vétek magam előtt birnom ? Azonban ideje, hogy a födologra visszatérjünk. Midőn a fönebbiekben az alaki főelvre nézve tökéletesen találko­zásra akadtunk, előre gondolható, noha nem föltétlenül szük­séges, hogy a kél egyház tárgyi föelve sem fog messze állni egymástól. Hogy ez nem kényszerű következés, mutatja például a socinianismus és még inkább az arminianismus. Fordítsuk tehát még egy kissé a figyelmünket a helv. és ág. hitv. evang. *) egyház tárgyi (vagy ha szószerinti fordításban jobban tetszik, anyagi) főelvére, vagyis azon egyszerű tételre, mely mintegy mag az egész kifejlendő fát, az egész tanrendszert magában foglalja. Mert ha a protes­tantismus nem akar egymással össze nem függő tantételek halmaza lenni, okvetlenül ilyennel is kell birnia. De régóta elismert és több izben ismételt dolog, hogy ily szorosan rendszeres tételt sem egyik, sem másik egyház symbolicus könyvei nem ismernek, olyant t. i. melyből vala­mennyi egyes hitelv logicai kényszerűségnél fogva mintegy folyna. Ennélfogva itt a tárgyi főelv kifejezést valamivel szabadabb értelemben kell vennünk, oly tételt értvén alatta, mely ha nem is foglal magában minden hitelvet, de vele va­lamennyi mégis kapcsolatban van, és mindenik tőle nyeri sajátságos protestáns színezetét. liy tételül már mindkét protestáns egyház az eredendő bűnről szóló tanból, mintegy középpontból kiindulva, a kö­vetkezőt fogadta el: „az ember egyedül a Jézus Krisztusban való hit által igazu! meg." Mely tétel annál inkább felel meg a protestantismus szellemének, mivel annak egyik lényeges oldala (nevezzük saját nevén a gyermeket) ellentét nem a catholicismussal általában, ha­nem igenis a rómaicatholicismussal. Hiszen a reformationak legfőbb törekvése az volt, hogy a keresztyén vallásosságot az egyesek és az egyház érdemül beszámítandó és üdvhozó *) Szükségesnek látom (közbevetőleg) megemlíteni, miért használom az „evangelicus" szót a némelyek által felkapott „evangyelmi" helyett. Az ok az, hogy ez utóbbi a legszerencsétlenebb szócsi­nálmány. Gyöke volna „evangyéliom" vagy „evangelium" ; de hová lesz benne az o m vagy u m szótag ? Igy c si n á 1 v a a szavakat, azt is mondhatnók, hogy „gymnasmi" gymnasiumi he­lyett vagy „lyoni" lyceumi helyett. Ugyan nem kénytelen-e ezt maga is nevetni, a ki azt a kificamított szót csinálta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom