Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-01 / 13. szám

teszik, nem lehet; kiknek semmi benső hivatásuk nincs az egyházi szónokságra és mégis szónoklani akarnak, — hogy kenyerök legyen, azok ne felejtsék el, hogy keserű kenyér az, melynek izét a kötelesség nem teljesithetésének bántó érzete megkeseríti." Simon Sámuel, lelkész. A LÁTNOKSÁG. (Profétismus.) Prófétai irodalom. (Folytatás.) Á m ó s. A profétismus, az isteni ihlet e szabad szüleménye, sem polgári ranghoz, sem míveltségi képzettséghez nem volt kötve. „A szél a hová akar, fú és annak zúgását hallod, de nem tudod honnét jő és hová megyen." Ámós, saját nyilat­kozatai szerint (1, 1 és 7, 14, 15), pásztorgazda Cljjj) s amellett vadfigék tenyésztésével foglal­kozó egyszerű mezei ember volt. Az egyszerű természet­nek, melyben élt, pásztori színezete visszasugárzott beszé­deire. A gabna és bor bőségének képében tűnik fel előtte a szerencse s viszont az aszály perzselte zöld mezők kietlen­ségébea a szerencsétlenség; általában a képek, a melyekkel beszédiben él, mind a mezei gazdaság köréből vévék, de azért, előadása épen nem oly durva, a milyennek Hierony­mus óta, ki „sermone imperitus"nak mondta, sokan állítot­ták ; sőt a mi beszédét a többi prófétákétól különösen ki­tünteti, az nyelvezetének egyszerű világossága és eröteljes­sége és az irói míveltebb nyelvtől való eltérés Iegfölebb abban mutatkozik, hogy helyesírása, néhott, ha szabad magamat igy kifejeznem, palócos kiejtést sejttet, mint 6, 8 v. e helyett: Igm 10 v. 5pD£ e helyett: és 7, 16 v. pm^ e helyett: pITC? stb. Egyebet a próféta személyes viszonyairól nem tudunk. Ámós, a mint munkája feliratából látható, II. Jerobeám Izráel és Uzia Júda királyának idejében működött (az első­nek trónralépte Kr. sz. e. 812-ro, a másodiknak 799-re esik), s e feliratbeli korjelöléssel a könyv tartalma is egy nyomon jár és tökéletesen egyező. II. Jerobeám tetemes hó­dításai feles kincsek birtokába tette a kis országot és ennek folytán a beállott háborítatlan nyugalom napjaiban az ország nagyjai közt mindinkább elharapódzani kezdett az erkölcsö­ket rongáló fényűzés, a fenhéjázó negéd és a tehetetlen el­puhulás. Az ország ügyeit kezelő tisztviselők hivatalos teen­dőiket elhanyagolták és megbocsáthatlan gondatlansággal hivalkodó élvezetkeresésbe merültek. A fényűzés magával hozta természetes kísérőit a pénzuralmat és a kapzsiságot, a gazdagok szemtelenkedését és a szegénység végképi el­nyomatását és beállott a közügyek olyatén folyamatja, mely az állami élet okvetlen pusztulásához vezet. S a mi a rom­lást meg inkább siettette az volt, hogy a tiszta istenismeret, a Jehovahit mindjobban eltünedezett, s helyette a legrűtabb bálványimádás mindinkább közönségessé lett. Ily állapotban volt az ország, midőn Ámós szülőföld­jét, Júdeát, a Jehova sugallatára odahagyván, az északi bi­rodalomban megjelent, hogy a bálványimádók közepett hir­desse a népnek amaz örök igazságokat, melyeknek kútfeje a bűnt fenyítetlen nem hagyó igaz Isten, a ki, a mint a próféta liirdeté, sújtó kezét már-már fel is emelte, hogy a bűnös örömökben fuladozó országot megfenyítse. A próféta szava, ugy látszik, nem hangzott el hatá nélkül, a miért is a Bethelben fenállott bálvány papja Ama­zíah a próféta működését a király előtt olyannak festvén le, mely az ország és a trón nyugalmát veszélyezteti, és a köz­csendet megháborítja, kieszközölte a királytól, hogy Ámóst az országból kiutasítsa, a mit midőn Amazíah a prófétával tudatni siet, ez bár az erőszakos hatalomnak engedni kény­telen, rettenthetlen nyíltsággal, a fondorkodó papnak s ma­gának a királyi háznak is végveszedelmet hirdet. Pseudoepihaniusnál (de vita proph. 12. f.) olvasható monda szerint Ámóst Bethelben komolyan bántalmazták s midőn magát az által megzavartatni nem engedte, Amaziah fia bunkóval földhez vágta, ugy hogy félholtan vitetett visz­sza Júdeába. Ennek történelmi becsei tulajdonítani annál kevésbé lehet, miután bizonyos, hogy e beszédeket a próféta nyilvános föllépése után jó későre foglalta irásba, a mi már csak onnan is kitűnik, hogy erőszakos elhallgattatása, mint Isten szózatának gálád megvetése bele lett több helyt be­szédébe szőve (1. 2, 12, 3, 1—8. 4, 13. 5, 10, 13, 18.). Aztán meg a könyv itt-ott Judeára is van tekintettel (I. 2, 4, 5. 6, 1, 11.). A próféta szükségesnek látta intéseit irásba tenni, hogy miután élőszóval hatnia nem lehetett, legalább Írásban tudassa a veszedelemre siető Izraellel Isten kérlel­hetetlen végzetét. A jóslat Jóel 4, 16-ból vett képpel nyittalik meg : „Je­hova Siónból kiált és Jeruzsálemből hallatja mennydörgé­sét," ezzel vezeti be Isten Ítélete közeledésenek hirdetését a próféta először Izrael szomszéd népeire, aztán magára Izra­elre : Damaskus, a filisteusok, Tyrus, Edóm, Arnmón és Moáb ne örvendjenek Izrael estének, mert az igazságos Isten az ő gonoszságaikat nem hagyja büntetlen és tüzet bocsát palotá­ikra. De Izráelt, mint Isten választott népét, legelöl illeti az isteni igazságszolgáltatás Ítélete (3, 1, 2.). Júdea is vét­kes ugyan, a mennyiben Isten törvényét vegvetette, de min­denek felett az északi birodalomnak, Efráimnak szól most a próféta küldetése, mert itt megtelt a pohár és a szegényeknek erőszakos elnyomatása, a gazdagok szemtelen garázdálko­dása, a bálványimádás fertelmei, s a bűnök minden nemeit búján tenyésztő hivalkodás oly magas fokra hágtak, hogy az állam bukása elmaradhatlannak mutatkozott. Ezért hirdeti nekik a próféta az Ítélet napja közel voltát, a végveszede­lemnek rájuk szakadását 2, 6 — 6 végéig. Most három lát­ványt terjeszt elő 7, 1 — 9. Az elsőben az Isten az ország elpusztítására sáskákat teremt, a másodikban tüzet akar bo­csátani az országra, azonban e két fenyegető veszélyt a próféta könyörgése még elhárítja; a harmadikban látja Is­tent mérónnal kezében kőfalon állani hirdetve neki, hogy többé nem akar kedvezni, hanem a mérón, a szoros igaz­ság szerint akar büntetni s nevezetesen a királyi házal is

Next

/
Oldalképek
Tartalom