Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1866-02-25 / 8. szám
a haza boldogságáért, a vegyes házasok nyugalmáért, és viszonyaiknak rendezéséért, a törvényhozásnak a házasságot nem mint szentséget, hanem mint polgári szerződést, tárgyalni, törvényhozási jogköréhez tartozik. T. Blázy Lajos úrnak a Religio általi kihivatására mint fogadatlan prókátor, „quisque verborum suorum optimus interpretator" lévén, — a dobott keztyüt felvenni, magamat hivatva nem érezvén, — a meggyőződésem kárhoztatására jelenleg is azt felelem, hogy a mennyire tisztelem mindenkinek a biblia szent szavaira, különösen pedig az uj szövetség arany betűire fektetett meggyőződését, tisztelem a római katholika vallás dogmáit, tisztelem a 7 szentséget megállapító tanokat, tisztelem pedig annyival inkább, mivel keresztény hit vallásainknak egy tiszta, s kiapadhatatlan szent forrása van, — a Krisztus általános tanának forrása a szentírás; — de viszont megkívánom a tisztelt Religiótól is, hogy a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapu mult évi utolsó számában kijelentett, s fent idézett meggyőződésemet kétségbe ne vonja. Mert hogy a protestánsok két szentségeihez a szentirással össze nem ütköző tanaik szerint a házasság nem tartozik, azt a t. Religio bölcsen tudja, ha a vegyes házasság protestáns lelkész által, protestáns templomban, mint nem szentség köttetett össze, a t. Religionak lapjaiban többször emiitett rnásvallásu meggyőződés iránti tiszteleténél fogva kívánom, hogy szinte szentségnek ne tartsa. Mi protestánsok a róm. kath. papok által kötött házasságokat szentségeknek ösmerjük, azt soha kérdésbe nem vonjuk; ugy mi is kívánjuk a Religiótól, hogy lapjaiban többször nyilvánított méltányosságánál fogva ne tekintse szentségnek azt, mit tanaink szerint annak nem tartunk, s papjaink által nem is szentség gyanánt, s nem elválhatatlanul forrasztatott össze. Vagy talán a házasságból származó birtok s más anyagi kérdések elintézése jogát, a t. Religio kizárólag a a szent széknek tartja fel ? Kérem tisztelettel, — a merevség, az ily társadalmi létet szabályozó egyházi kérdésben, könnyen túlkapásra fajulhat, s aztán ne csudálkozzék a t. Religio, ha még éltében megérheti, mikép a házasság valódi polgári szerződvényül fog elismertetni, mert elvégre a hierarchiai stabilismuslól elundorodó honpolgárok, egyéni jogaik csorbítását nem tűrhetve, képviselőik által kénszeritve látandják magokat a házassági intézményről, a szentség minden hímporát letörleni, s tekinteni polgári intézménynek. Berzéte, febr. 10-én 1866. Hámos Lajos. RÉGISÉG DÉVAI BIRÓ MÁTFÁS KÁDÁRTAI LELKIPÁSZTORKODÁSA. A magyar protestáns egzháznak és irodalomnak, mindezideig sincs méltó történ e 1 m e. Igy szólt hét évvel ezelőtt egyháztörténelmünk egyik mélyelmü s nagytudományu búvára Révész Imre s fájdalom! e szó ma is igaz s egyháztörlénehnünk máig sincs megírva. Nem lehet ugyan eltagadni, hogy Fabó András, Lichner Pál, Révész Imre s annyian mások sokat munkáltak, építettek körülte részint önállóan, részint a Sárospataki füzetekben, s e lapok hasábjain napvilágot látott dolgozataikkal, de mindez csak a hangya szorgalmas gyűjtéséhez hasonlítható és nem egyháztörténelem. Erre némelyek tán azt mondhatnák: még arra nem jutottunk el, hogy e munka megírathassák, még kutforrásaink kevésbé kimeritvék hogy sem e tekintetben kellő bírálati eljárást követhetnének avatott tudósaink; de e sok igazságot tartalmazó megjegyzésre szabad legyen odanyilatkoznom, hogy igenis elérkezett immár az idő, melyben irodalmunk terén megjelenhet egy oly mü, mely megállhat a külföld előtt is, könyv- és levéltáraink egy része már nyitva a búvárkodó előtt és ha a közönség megfontolja miszeriut omne initium durum s az illetékesek belekezdenek a munka megírásába: haladni fog az s mig egyrészről eszmecserét, másrészt meg folytonos kutatást idéznek elö általa. Tudósaink nem hiányoznák teljességgel; meg kell ugyan vallani, hogy kevesen foglalkoznak még szívvel lélekkel e tudománynyal hazánkban, de mégis vannak, kik bizton belekezdhetnek egyházunk történelmének megírásába, az uttörésben s int már maga az idő is erre. Valóban elszomorító volna, ha ugy járnának épen e tudománynyal foglalkozó tudósaink, mint gr. Kemény József, ki miután egész életét Erdély történelmének buvárlatában töltötte el kevéssel halála előtt azt nyilvánította, hogy Erdély története még nem irható meg. Egyházunk történelme igenis elkészíthető, bárha még hiányokkal is, de e tekintetben a források soha eléggé kimerithetük nem lesznek és ha e tan felszentelt bajnokai mindig késnek a belekezdéssel — ugy sok ideig nem fog kedvező eredmény mutatkozni, mert adataink nagyon sok része világosságra vár. Tegyünk azonban annyit, a mennyit jelen körülményeink között lehet s még egyoldalról a nagyok buzdításra várnak — másrészről kövessenek el mindent a kicsinyek ís a részletek napfényre hozásában. Ez utóbbi nézet vezérlette jelen alkalommal csekélységemet, hogy erőtlenségemhez képest járulni igyekezzem egy kövecske vitelével ama leendő nagy épülethez, melynek magyar prot. egyháztörténelem a neve E kövecske alatt Dévay B. M. kádártai papságát értem, mit biztosan felderithetönek vélek annálfogva, hogy a kutforrás, melyből több mint félszázad előtt már egyház történelmünk munkásainak egyike által napfényre hozva volt hiteles másolatban birtokomban van. Mindenekelőtt elmondom ez adat történetét ugy, a mint eddigelé tudomásomra jutott. Az irodalomban legelőször Tóth Ferenc emlité föl „a pápai ekklésia historia"-jában (Győr 1808.), ezeket írván ide vonatkozólag: „Innen (Pápáról) ment Dévai Sárvárra, és a Balaton mellyéki ref. ekklézsiák tanítására : a minthogy a kádártai reformáta ekklésia Matrikulájában ö róla, mint Mátyás Papról és a körülbelől lévő ekklésiáknak másfél esztendeig volt tanitó— jókról, még ma is van emlékezet.4 , (45 1.) Így Tóth Ferenc.
