Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-05 / 6. szám

Visszapillantás meg egy kis valami. Segíts magadon, s az Isten is segít. Elmondotta a „Tűnődések" fentisztelt irója, hogy felekezeti, sőt nemzeti fennmaradásunkat kockáztató tudománytalanságunk forrása „főiskoláink" vagyis „akadémiáink" hiányos szervezetében van. Kovács József görgetegi lelkész úr kedvesen meglepő hevenyében erre azt jegyezte meg, hogy a baj eredeti forrása „elemi nevelés-ügyünk állapota." Én pedig ugyhiszem, csak azt mondom el szóval, a mit ama tisztelt urak hallgatva mondottak, ha nyilvánítom, hogy „felekezeti," sőt ,,egész nemzeti lételünk életkérdésére" a legkielégitőbb feleletet csak is „egyetemes nevelés-ügyíinktöl" kaphatjuk. Mert „jó elemi tanoda" nélkül soha sem lesz jó gymnasium, „jó gymnasium" nélkül pedig semmit ér a legpompásabban berendezett ,,akadémia is," mert ha a főid nincsen kellőleg megművelve : lángolhat a magvetőnek arca lelkesedésében, de azért a drága magszem mégis csak szikla-földre esik, s aztán — a többit jól tudjuk. Ha már az az irodalmunkban képviseletlen, közlönytelen „nevelésügy" annyira fontos hogy értelmi erkölcsi és anyagi értékességünk v. értéktelenségünk leginkább ettől függ; s e kényes ügy mégis szembeszökő kórságokban szenved : akkor „valakinek" kötelessége a bajon segitni. De hát ki az a ,,kötelezett valaki?" Legelső sorban a tanárok, tanítók, mert a felmutattam baj-forrásokat ők tartoznak leginkább ismerni, s valóban leginkább csak is ö k ismerik. E bajok ellen pedig sikra szállani „iskolai lap" nélkül csaknem lehetetlen. Sőt ha nevelésügyünk menetele kellőleg egészséges volna is, még akkor sem lenne szükségfeletti legalább az ügyvitel nyilvánosságban tartása kedveért legeslegalább is egy iskolai lap. Pedig minden bizonynyal létezik legalább is három bajforrás. Sok baj van iskoláink „szervezetében." Mert ha például e körhöz számitják a „tanitók állásának szabatos meghatározását," nem tudjuk hirtelenében, hogy a különös, isteni segedelem által szakképzettségre vergődött tanítóink állásában is az e keseritőbb? hogy csaknem ,,éhen vesznek el" családostul együtt, vagy pedig az, hogy hivatali állásuk annyira szolgai. Valami husz évvel ezelőtt egy öreg rektor házánál voltam bizonyos nyelvtani elemek tanulása végett, mert az az öreg rektor úr nemcsak hogy a magyar irodalomban otthon volt, hanem a görög, latin, német és francia irodalom termékeit is rendesen olvasta. Történt, hogy e^y napon egyházmegyei körlevelet (cursus) hoztak a házához. Én, mint gyermek-ifju, nézegettem a hátiratot, s nagyon megakadtam három, öreg betűn. Volt pedig ez a három nagy betű : B. 0. M. Bizodalmasan kérdeztem : mit jelentnek azok '? „B e c s ületes oskola mesterek" kaptam feleletül, s íxz öreg úr látván, hogy én ismét kérdezni akarok valamit : könybe borult szemekkel kiment szobájából, én pedig bennmaradtam azon tűnődéssel: vájjon mi okozhatta azokat, a tisztes arcon alágerdült, forró könycseppeket ? Akkor nem értettem, de husz év megtanított, s nem cse" kély fájdalommal mondom, hogy ámbár husz év óta sokszor, és sokan emelték föl szavukat a tanitók állásának javítása érdekében, sokat emlegették, hogy képezni és anyagilag javadalmazni kellene őket, de az egy Bihari Imre úron kivül senkitől sem olvastam, hogy figyelmét a „tanítói állomás jogi oldalára" is kiterjesztette volna, pedig, mondhatom, ,,ez az egész kérdés legkényesebb része. Van tehát baj elég csak az „elemi tanoda szervezeténél" is, hát még a többiekénél ? ! Nem áll igen rózsaszínben „tanítóink, tanáraink képezése." Vájjon megéri-e mostani élő nemzedékünk? hogy az elemi nevelés annyira kényes természetű munkájára mind olyan ifjak siessenek kezeiket vetni, a kik hajtandóság- tehelség- és szakképzettséggel ékeskednek, s mint ilyenek megszabaditandják a szülei lelket amaz aggodalomtól, hogy talán „vak vezetvén a világtalant: mind a ketten a gödörbe esnek." És vájjon mikor lészen ama „nemzeti nagy ünnep ?" melyen valahol a magyar hazában megnyilandván legalább egy „tanárképző intézet:" végre valahára mégis csak megszabadul felekezetünk tőlünk, „telivértudósoknak" gyanított legújabb korbeli akademistáktól. Mert tanárképzésünk mostani módszere gyarlóbb még az 1848 előttinél is, mivel akkor, legalább Erdélyben, a leendő akademita vizsgálatot szokott volt állani a négy föiskolabeli tanártestületek mindenike előtt, és ennek némi eredményét tagadni nem lehet, habár távol állok azon gondolattól, hogy „emez elavult intézményt" viszszasovárogjam. Sok aggodalomra szolgáltat okot „nevelésügyünk vezetése," v. tán „magasabb vezetésnélkülisége." Ugyan melyik ágáról mondhatnók el tankönyv irodalmunknak hogy abban már messzire baladtunk ? És azok a „tanitói egyletek?" meg az a m. e. tiz éves próbálgatás által meglehetősen kétes sikerűnek bizonyult „körlelkészeti intézmény ?" Ugyan mikor érjük már meg '? hogy a protestáns tanárok egyházkerületenkint mindenütt, sőt országosan is tanakodhassanakíme ? minő lélekemelő, hogy az erdélyi ref. tanárok az idén már harmadik gyűlésüket tartják ? ! S vájjon urunk születése után hányadik századnak jut meg a szerencse ? hogy meglássa ama férfit, ki a magjar protestáns nevelésügy történelmét papirra teendi, habár vázlatosan. íme ! minő kemény „phalanxa" a bajok hadának. Van „mivel" küzdeni, az is van, s lesz, hogy „ki." csak legyen „hol ?" Mit kell most tennünk ? Részemről ugy hiszem, nevelésügyi bajainkon legbizonyosabban fogna segíteni