Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-06-18 / 25. szám

Jézusból a korábbi képzeteknek megfelelőleg isten-embert csináh, mig Strauss ebben a t é v e 1 y és rajongás müvét látja, mely semmiképén sem mér közhetik az attikai v i 1 á g o s s á g g a 1. s távol állunk attól, hogy az istenemberről szóló tanban csak korunkra nézve is ártalmas tévelygést lássunk, mint ö; reánk nézve ezen dogmatikai felfogás inkább csak tökéletlen kifejezés, melyet meghagyhatunk, s tiszteletben tarthatunk atyánkfiainál, s melynek sajátképen való értékét teljességgel nem óhajtjuk megszüntetni. Mi tehát a tisztán történeti Krisztus előállításától is nagy nyereséget várhatunk ugyan a vallásos és egyházi életre nézve, de a jövő üdvére nézve teljességgel nem, ép oly kevéssé, a mint a létre jött krisztusi képben a szorító hitjármat teljességgel nem ismerjük fel oly könnyen. Ezzel aztán azt is megmondtuk, minő viszonyban állunk a „ ,,krisztusi vallásnak emberiségi vallássá" " átalakításával. Mi soha sem fogjuk levágni a fát magunk alatt, s azon központi állást, melyet Jézus Krisztus az emberiség vallásos fejlődésében elfoglal, olyan szerepre változtatni át, mely mellett kétséges marad, hogy vájjon az emberiség nem jutna-e el nélküle is, az előkészítő okok közreműködése által ugyanazon célhoz, vagy nem jutna-e el ahhoz tán még egyszerűbben és minden tekervények nélkül a vastag tévely által. „(P. K. Z. 1864. 37. sz.). Ezen meleg hangú nyilatkozattal általában mi is szívesen egyetértünk, annak határozott kijelentésével, hogy „az istenemberről szóló tan," ha „dogmatikailag tökéletlenül" van is formulázva „meghagyható és tiszteletben tartandó ugyan atyánkfiainál" de természetesen csak oly esetben, midőn még a kegyeletes hivő lelkekben ingadozás nélkül él s jótékonyan működik, de a hol ezen tan szövényeit a kétely kigyói már keresztülkasul járták, magának a hitnek veszélyeztetése nélkül nem akarhatjuk annak épségét, a mi nincs fentartani. Itt okvetlen szükség, hogy a régi tan egyezkedjék ki az ujabb tisztább és valódibb nézetekkel, s egy rendszer fentartása kedveért, melynek tökéletlenségét magunk is elismerjük, ne igyekezzünk álnézetekkel táplálni a kegyességet, ha egyszer ez azoktól különben is szemmellátható idegenséggel fordul eh Ezzel szintén tartozunk „atyánkfiai" *) A kézalatti „Jézus É 1 e t e" 623. lapján miután előbb Strauss rövid párhuzamot vont a Jézus és Sokrates életirói közt ez utóbbiak előnyére s előadá, hogy tárgyak helyes felvilágosítása tekintetében mennyivel értékesebbek Xenophon és Pláto műveik mint a Máté és János neveik alatt álló evangyéliomok, oda nyilatkozik, hogy „a z attikai műveltség és világosság tiszta légköreivel s derült fényével, hol Sokrates képe oly világosan tűnik elő, a zsidó tévely és babona meg az alexandriai rajongás vastag és borongó köde áll szemben, melyből Jézus alakja emberinek is alig felismerhet őkép válik ki. Sz. S. nagy seregének, melynek egy része most épen azért hitetlen, mert túlságosan sokat követelünk tőlök, s egy tekintetre belátja, hogy régi elavult álláspontoktól őket, kik a haladó kor szellemében élnek, nagy mélység választja el, melyen át mi magunk teszszük lehetetlenné a közlekedést. Természetfeletti vagyis mai fogalmak szerint természetelleni istenembernek, kihez az egész emberiség csak mintegy accidens viszonyból sem mi nem tartjuk többé Jézust, sem bírálónk, miért akarnók tehát szükség nélkül balfogalmakba ringatni az emberiséget, ha egyszer az ébren lenni és látni akar, mihez teljes joga van? Az igazság elleni harc és bárminemű működés nemcsak megfertőztet, de elébb utóbb iszonyún is megboszulja magát. Ezen észrévételünkkel ki akarjuk fejezni tiszteletünket a történelmi vizsgálat eredményei iránt, melyeket az idő egyátalában nem azért szült, hogy csupán az elvont elméletben és a tudósok agyában maradjanak s ugy tetszik nekünk, hogy e tekintetben német bírálónk is részünkön van, a mennyiben más alkalommal, midőn t. i. Schleiermacher „Jézus Életét" ismertető és cáfolá, kimondá, hogy „Jézus áldása a keresztyéni öntudatban némi változást szenved," és „sajátlagos méltóságát, eszményképisége és általános tökéletessége helyett az ő páratlan jelentőségébe helyezzük az emberiség vallási életére nézve." (P. K. Z. 1864. 41. sz.). Ha egyszer felidéztük a történetvizsgálat komoly szellemét, nem is lehet játékot űzni annak működéséből. 0 raegtanitott bennünket arra, hogy a keresztyénség, lényegének és magvának minden maradaiadósága mellett is, feltartóztathatlan fejlődésben van, keresztül esett a maga phasisain s későbbi alakulásai többek, mintsem csupán az ős keresztyénség tökétetlen s egyoldalú reproductiói. A keresztyénség e tekintetben túlhaladta kezdökorát. Nem azt mondjuk ezzel, hogy magát Jézust is túlszárnyalta volna, mert a kezdő kor annak megalapítójától határozottan megkülönböztetendő. Jézusnak örök méltósága megmarad s a történeti felfogás, távol minden valótlan dogmatizálástól, ugy tünteti őt fel mint ,,az úttörőt,'4

kiben a keresztyénség a vallási emberifejlődés ezen legmagasb és többé át nem hágható lépcsője először és eredetileg megvalósult s szinte megtestesült. Nélküle nincs keresztyénség, az ő kitűnő eredetisége nélkül nem létezik az istennel kiengesztelődés vallása. E felfogás mellett bízvást mellőzhetjük annak eldöntését, hogy vájjon az ö isteni tudalmának istenesitése az általános mértéket érte-e el, vagy csak a viszonylagost, sőt hogy fejlődése teljesen normális volt-e vagy sem ? Ezen elvont kérdések eddigelé oly nagyon felcsigázott érdeke helyére ezentúl másnak kell már lépnie, t. i. az eddig oly kevésre méltatott egyediség történeti állása érdekének a maga egész concret voltában. Ez természetesen folyik abból, hogy tisztán történeti Jézust kívánunk. Ha a keresztyénség úttörőjét felfogni akarjuk, többé nem érhetjük be egy pár eszményi alapvonással, hanem az eszményi foglalatot keressük azon alakban, mely az úttörő tör-